ma van nálam utóljára dávid. 11 körül ér haza, kurvára utálom ezt most, mert szívem szerint itthon lennék, de miatta valahogy inkább mégis el kell mennem.
andi tanácsa dávidka hazaérésével kapcsolatosan:
"rendezz neki farewell partit. elég egy tracklist, ami megszólal, amikor megérkezik 11kor:
NSync: bye bye bye,
Freddie: Living on my own
Simon and Garfunkel: Sounds of silence
Gwen: What you waiting for?"
még most is hangosan röhögök.
polónium a cigiben, ugyan már? mi a francot keresne ott? és miért tennék bele? marha jó üzlet a dohánygyárosoknak kinyírni azokat, akik fenntartják őket. ezt a faszságot. és a hiradóból is ez folyik. jézusom.
jó, hát a thália nem vátozott. bútorokban igen, de másban nem. pl itt ül mellettem egy csávó, ismerem régebbről, ugyanúgy néz ki, csak vagy 30 évet öregedett, az alkohol, gondolom. na most, a telefonján a csengőhangokat nézegeti. de geci hangosan. mintha 10 évet mentünk volna vissza az időbe, azt hiszem.
a tháliában ülök épp, nemsokára találkozom a volt osztályfőnkömmel, gyakorlatilag tök feleslegesen, de ez mindegy is. fel kellene hívnom, ide kellene hívnom, mert lusta vagyok mozogni. 9-kor értem haza, természetesen rántott cukkini várt, aztán almát szedtünk nagyinak, majd rohantunk a piacra, és most szabadidőm van, igyekszem kihasználni. most érzem csak a fáradtságot, amit a hatórai kelés testált rám. mondják ezt így? persze mindegy.
az úton ordítottam a dalokat a kocsiban, remek jó volt, szerintem a fejem is belilult. és mivel a gyors dalokat tartalmazó mixet többet hallgattam, ezért bőven megsértettem a sebességkorlátot, vagy átléptem, vagy mi, de egyszerűen követni kellett a ritmust.
a mai program még nagyi, majd bea látogatása, és remélem, itt pont, mert nincs kedvem semmihez. ez nem meglepő persze. mindegy is.
mondjuk ma, vagyis tegnap éjjel egészen jót beszélgettem dáviddal. ez biztos annak is köszönhető, hogy nem volt hosszú. a beszélgetés.
nincs kedvem aludni.
egy csomószor gondolok tök értelmes dolgokra, meg arra, hogy na, ezt majd leírom, hogy ne felejtsem el, aztán mikor belépek ide, akkor meg egyszerűen ülök, lehelet finoman rajta vannak az ujjbegyeim a space-en, az a-n, az r-en, az e-n, meg az enteren, és érzem, ahogy jön ki a laptopból az energia. érzem, ahogy kúszik fel az ujjaimon, a tenyeremen át, a csuklómnál kisebb kanyar, majd végig a vénáimon a vállamig... ott mindig elakad.
és mire ezt végiggondolom, már azt is elfelejtem, hogy egyáltalán írni akartam valamit.
hát így.
hordom a törött korsómmal
tudom, hogy mindig kifolyik
remélem marad majd pár csepp
és felérek - üres a kelyhem
lemegyek újra kell tennem.
kezdettől elbaszott kaland
mondd édes, sípoló csöndben
felettébb kétséges éj ez
nem tudom, miért csinálom
hiába alszunk, nincs álom.
keresett fejvadász. most az van, hogy én szeretek itt. ami fura, tudom.
mindegy, gondolom, interjúra elmegyek azért. csak hogy halljam, mi van.
a lehető legkésőbb keltem, kinyitottam egy word doksit, és beleírtam pár dolgot vázlatként, úgy mégis csak kevésbé ciki, ha kérdezik, mit csináltam. vázlatot írtam, az jól hangzik, nem? na.
persze megint fél 5-ig olimpiáztam, fasz kivan már, mikor lesz vége ennek? viszont realizáltam, hogy 21-edike van, ami egyfelől azért jó, mert visszajön szabiról a pénzügyes, be lehet váltani a taxicsekkeket, másfelől meg azért, mert már max 10 nap, és nem lesz dávidka nálam egyáltalán.
az egy dolog, hogy egész nap nem visz rá a lélek a munkára. az is egy dolog, hogy emiatt elmenekülök a tabánba tüzijátékot nézni. aztán az megint egy, hogy egész este nem doglozom, mert kitalálom, hogy reggel majd korábban kelek. de most, hogy elkezdtem nézni a köcsög öttusát, és hirtelen már három óra van, a korán kelést mivel fogom elnapolni? és mikor írom meg azt a szart, amit kellene? a picsába, hogy nem csináltam meg délután, de tényleg.
elsétáltam ma a ház előtt, ahol laktam, mikor pestre költöztem. oppárdon, budára. jó emlékek, pedig elég kemény volt. de az a lakás azért eléggé tetszett.
mondjuk az, hogy holnap nem kell dolgozni, és addig alhatok, amíg akarok (nem fogok, mert tuti olimpiát fogok nézni), és hogy dávidka sincs itt, szóval ez így együtt szinte könnyet csal a szemembe.
egyébként meg nem tudom. lehetne nekem is itt siránkoznom, de most nem teszem. az az igazság, hogy a faszom ki van ezzel az egész barátság dumával, mert nem először futjuk meg ezt a kanyart. van előttem egy példa, és kétszer - azt mondják - nem lépünk ugyanabba a folyóba, de nagyon úgy tűnik, hogy dehogynem.
és mindig, de mindig az szokott lenni, hogy nem baj, nem játszmázom, nem leszek ovis, de ezeregyedszer belefutni ugyanabba a pofonba már nekem is sok.
picsába, ki a fasznak kell szív, de most komolyan.
csak a baj van a szívvel, az a helyzet.
mint ahogy a jövőben lévő, lehetséges, talán eljövendőn aggódni is faszság. persze érthető, de mégis csak faszság.
csak tudnám, most miért kúrtam fel magam. illetve tudom.
nem láttam sok koncertet a szigeten, a negyedére sem mentem el annak, amit kinéztem, de ez így van jól, mert ez mindig így van, amióta az eszemet tudom. 17 éves koromban iggy pop volt a kedvencem, mégis andaxinos borgőzben aludtam a sátorban, mikor a kavránviki ébresztgetett, hogy kezdődik az iggy. nem erről szólt.
szóval a lényeg, hogy roisin fantasztikus. az egy dolog, hogy gyönyörű, és lökött, és a ruhái, meg a tánca, a mozgása, a hangja. de maga a koncert is. egyszerre volt elektronikus és hangszeres, és hál istennek nem moloko dalokkal énekeltette a népet, hanem hozta, amit akart, és úgy tárta elénk, hogy attól minden egyes néző készen volt. vagy nem volt mindenki készen, ezt már nem tudom, mert nem is nagyon érdekel, az biztos, hogy én készen voltam. a roisin egy kincs. eniháv.
a jövőhéten hazamegyek, ez a terv. elméletileg, illetve anyám akarata szerint csütörtöktől vasárnapig tartózkodom majd szülővárosomban, de én ezt már most tudom, hogy a vasránapból szombat lesz, és így is a faszom ki lesz már, kb mindennel, mert igazából arra vágyom végre, hogy egyedül legyek egy kicsit, hogy ne legyen tennivaló, mennivaló, megmutatnivaló, hallgatnivaló, látnivaló. meg ne legyen dávid otthon, mikor végre egyedüllét van.
mindegy persze.
valahol megtörtem, azt hiszem. vagy el. vagy le.
rájöttem, mi bajom alapvetően a szigettel. régen egy fesztivál volt. nem is néztük nagyon, milyen koncertek lesznek, az volt a lényeg, hogy egy hétig lehet heverészni a fűben. mára azonban egy showműsorrá változott, ahol mindenki azt nézi, melyik nap, milyen koncertre ugrik ki.
régen, amikor több volt a hetijegyes, mint a napijegyes, odafigyeltünk egymásra, a környezetre, az egészre. ma már leszarja mindenki, mi van, hisz nem ott él. már nem nyaralás van, nem egy hét együtt lét van. asszem, ez.
na, ma már nem bírtam, hazajöttem 8-9 körül. hévvel. jó volt.
roisin volt a legjobb, nyílván. meg a tegnap este.
kurvára nincs kedvem dolgozni. egyszer úgy kellene szabit kivennem végre, hogy semmit sem csinálok.
turn your lights down low
never ever try to resist, oh no
oh let your love come shining in
into our lives again
saying: ooh, i love you
and i want you to know right now
ooh i love you
and i want you to know right now
that i, that i
i wanna give you some love
i wanna give you some good, good loving.
nincs semmi különös. jobban bírom a szigetet, mint gondoltam, bár a kurva sétálgatástól a derekam, meg a lábam kikészül még mindig. de ma csak üldögélni, meg inni fogok.
felkúrtam magam most a kézis lányokon, persze nem értem miért, de mégis.
nem tudom, mit akarok. amúgy. illetve tudom. csak nem tudom megtenni.
baszki, a dán-orosz meccs, meg a kínai-ukrán női kard csapat elég izzasztó volt.
mindjárt indulok a szigetre, de nem múlik a kurva fejfájásom, azért ez elég rossz.
nem is tudom, nem tudom, hol van belőlem az a rész, ami annyira nagyon élvezte a szigetet mondjuk 12 éve. hova tűnt. biztos nem tűnt el. vagy hát nem tudom, lehet, hogy mégis.
én most nem tudom, és azért nem tudom, mert akkor még nem voltam részeg, vagyis tuti, hogy ezt énekelte, csak nem tudom, miért. szerintem coming out volt, mert ezzel miért viccelne egy szigeten az ember. még a magic mirrorban csakcsak, de a nagyszínpadon?
szóval ezt énekelte alanis, ráadásul ilyen szünettel, hangsúllyal, meg minden:
"it's meeting the girl of my dreams, and then meeting his beautiful husband."
az eredeti sor meg ugye nem egészen így...
na mindegy.
kiöregedtem ebből, persze ezt már három éve tudom.
antiszociális vagyok. közben meg nem is. nem vagyok jó passzban. két napja nem ettem, mára már nem is kívánom. inni akarok. fogok. jön a sziget. utálom, de van kedvem. van kedvem, de félek. este szülinapozunk. ajándék a szatyorban. be fogok rúgni. holnaptól szabi. sziget. szabi. aludnék. holnap jön dávid. nincs kedvem dávidhoz. nincs kedvem szigethez. van kedvem szigethez. tejet iszom. cigizek. nem tudok felkelni az olimpiára. fel akarok kelni az olimpiára. nem vagyok éhes. utálok mindenkit. tökre vágyom társaságra. álmos vagyok. antiszociális vagyok. közben meg nem is.
az irodai dráma mostanra elcsitult, úgy néz ki. illetve nyomokban még tovább él, a dohányzóban mindenki saját életéből hoz párhuzamot, mindenki megért, és nem ért, és csalódott, de mégsem. beleértve magamat is.
ugyanakkor meg a résztvevők mennyire geciszarul lehetnek, elképesztő.
office basszameg. so office.
ma meg baszki dzsémzbond óráért megyek a bazilikához, majdnem egyhavi pízemet fizetem majd érte, vagyis nem én, hanem a sógorom, aki szerintem, ha lehetne, akkor a következő életében dzsémszbond akarna lenni. mondjuk jobb lenne, mint a danielcraig.
az van, hogy én nem szeretem ezt a kreatív blogger díjas hülyeséget. és tökre tanakodtam, hogy akkor most mit csináljak, mert mégis csak geciség nem tovább vinni, ha már megkaptam, nvocie-szal szemben pl, de aztán elolvastam a blogján, hogy neki is ki van a fasza, és elmúlt a lelkiismeret furdalásom. úgyhogy ez a csudálatos díj itt nálam most elakad.
megvettem tegnap ezt a winterson könyvet. a teher címűt.
fú, nagyon jó. fú. kiültem a puskinba elolvasni, és nem is tudom. azért a winterson, mert olyan szavakat használ, amelyek szükségesek nekem, mint egy falat...
"Eltávolodásban én is jó vagyok. Az elutasítás megtanít rá, hogyan utasíts el te magad is. Elhagytam a szülővárosom, elhagytam a szüleimet, elhagytam az életem. Maradtam menekülő. Miért tűnt mégis elviselhetetlennek a teher? Mit is cipeltem valójában?"
"Minél többet cselekedtem, annál többet cipeltem. Könyveket, házakat, szeretőket, életeket, mind a hátamra tornyozva, mert ez volt mindig a legerősebb testrészem. Edzőterembe járok. Fel bírom emelni önmagam súlyát. Fel bírom emelni a magam súlyát. Fel bírom emelni a magam terhét."
"Atlasz szerette a Földet, a talaj morzsáit az ujjai között, a tavaszi rügyfakadást, a hosszan gyümölcsöző őszt. A változást.
Mostanra a Föld megváltozott, de Atlasz rendületlen maradt, a lapockáján érezte a ferde tengely forgását. Minden ereje arra összpontosult, hogy fönntartsa a világot. Alig tudta már, mi a mozgás. Nem számított, hogy a kényelem kedvéért kicsit igazít a helyzetén. A roppant súly mindent meghatározott.
Miért?
Miért ne tehetné le?
Atlasz kétoldalt elengedte kezével a világot. Nem történt semmi.
Letette kezeit maga előtt az univerzum padlózatára vagy a csillag-plafonra, nem tudom, hogy melyikre, majd kinyújtotta a bal lábát, így most előrehajolva a négy végtagjára támaszkodott, a Kozmosz egyensúlyban maradt a hátán. Lajka oda-vissza futkosott kezének szétterpesztett ujjai között. Sosem látta még a gazdáját mozdulni.
Atlasz előrébb kúszott, majd hirtelen hasra vágódott, kezét a fülére tapasztotta, a kutya hüvelykujjába kapaszkodott. Atlasz várt, a végzettől való rettegésbe dermedve. A kutya is várt, orrát a mancsai közé rejtve.
Semmi sem történt.
Írjuk le hangsúlyosabban - SEMMI.
Atlasz felemelte a fejét, visszafordult, fölkelt, hátralépett. A kutya feltartotta az orrát. Atlasz a terhére pillantott. Nem volt teher. Csak a gyémántkék Föld volt ott az űr vadonja által körülvéve."
amúgy nem tudom. tegnap is, meg ma is itthon voltam, mert tele volt a tököm, meg fáradt voltam, meg hányingerem volt, és vettem egy tévét is.
