jobb, ha egyenesek vagytok. komolyan. butaság valamit nem mondani. mert jobb az úgy. könnyebb. neki.
az egy füst alattot nézem. nem vagyok az a tipus, aki áj láv árt múviz feliratú pólót visel, de ez a film, ez csoda. persze biztos madonna miatt vagyok ennyire elfogult.
szóval szeretnék tiszta lapokat. kurvaélet. ebben a homályos szarban. meg lámpát. meg időt.
"s hogy a nők milyen szépek, csak az tudja igazán, aki már nem vágyik rájuk: ahogy egy csont szépségét, finom tagozatát nem a kutya látja, mely rágni kívánja, hanem az ember, aki nem akarja rágni."
végülis igaza van a nórinak, aki azt mondta, hogy számolnom kell azzal is, hogy úgy törnek el az ujjaim, hogy jóval tovább nem fogom tudni használni őket. vagy talán soha többé. szóval a törés nem megoldás.
undorodom egyébként már szinte. nem, most nem a betűktől, a szavaktól. a szerepektől inkább. a színháztól.
végülis összegezni sem tudom ezt az egészet. olyan kicsit, mintha kiszedtek volna belőlem fontos részeket, és emiatt most nem maradna egészben ez a szervezet szerkezet. itt ott csapongok, tétován kóvájgok, és szökik belőlem az erő.
anyám édes, mikor itt van, mindig feltölt. nem is tudom, mi lesz, mikor már nem lesz. nem is akarom elgondolni inkább, azt hiszem.
a főnököm meg fél beszélgetni velem. mostmár több mint egy hónapja halogatja a megbeszélésünket, nyilvánvalóan tisztában van vele, hogy kihúzták a gyufát, annak ellenére, hogy acél lakattal volt lezárva a gyufásdobozom.
szürke minden megint. a fény is szürke, ami a kezemre vetül.
küldhetnétek valami bacilust, mert meg akarok betegedni. ha már szabit nem adnak, kénytelen leszek a tettek mezejére lépni, hogy pihenhessek egy cseppet. vagy! biztos lenne valaki, aki szívesen eltörné a kezem. hm?
elfáradtam. de tényleg. fáradt vagyok adni, és még fáradtabb vagyok kérni.
közben meg szeretnélek látni. tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű.
végülis ja.
röhögtem egy csomót a hétvégén, főleg azon, hogy nagymamám nem költ többet lottóra. kiszámolta, hogy iszonyú pénzek mentek el rá. így most a 4 ezer forintból havonta 2 ezret kisorsol az unokák között. egy vázába dobja a neveket, és minden hónapban húz valaki egy cetlit, aki épp nála van. aztakurva. imádom. érthető, nem?
na. klassz ez a nap is, de már nem hat meg.
tolják a szart a nyakamba, meg a felelősséget, de most van az a pillanat, hogy kurvára nem maradok egyhelyben, hogy persze, toljad csak, bírom én, meg viszem is helyetted. faszt. ennyit nem ér az egész.
christie törölget, tányér banks egyre tisztább. meg kell nézni a linda boltilistát, nehogy elfelejts valamit. a kamrában már csak naomi cambell leves konzervek árválkodnak. pedig unod már kicsit a cindy craftfood-ot.
éjjel alighanem megőrültem. a tányér baknsen még mindig röhögök.
olyan furcsa, hogy egy-egy betűeltérés, mennyire megváltoztat mindent.
olvasok a könyveidben.
olvasok a könnyeidben.
felismerem magán az életem.
jáj de butaság, jáj de káosz.
nem fogom eljátszani. nem fogok semmit sem eljátszani. őszintén, egyenesen. bátran.
a sárga úton.
tegnap este azért még megköszöntem anyámnak, hogy végülis egész normális dolgot hozott ki belőlem ennyi év alatt. na ja, végülis ez róla szól.
klassz feka rapet hallgatunk egész délelőtt, ami jól eltereli a gondolataimat. így lehet, hogy fel sem tűnik, hogy két óra alatt más egész heti munkáját oldom meg.
csütörtök, szeretem a csütörtököt. kint a dohányzóban az álmokról beszélgettünk. meg rémálmokról, meg ilyenek. a legemlékezetesebb nekem az volt, amikor otthon a réka szekrénysor minden egyes darabjában medvék voltak, amik, mikor kinyitottam az ajtót, azonnal rám akartak támadni. azt már nem értem, miért nyitogattam, amikor tudtam, hogy ez van, de mindegy is.
és a legutolsó ilyen álom is állatos volt, akkor meg metró alagutakban bújkáltam, mert ellepték az oroszlánok. és kurvára elbújtam egy helyre, ahonnan már nem volt hova menni és féltem. nagyon. és akkor odajött egy oroszlán, és gondoltam, most megesz, de nem evett meg, hanem megsimogattam, és hátra vetette magát, meg a fejét tolta hozzám, hogy simogassam még.
mindkettőt tudom elemezni. mindkettőt értem.
ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááááá!
kellene aludni. ez talán a legfontosabb. még az evésnél is fontosabb. komolyan mondom.
meg bátorság kell. nem tudok írni. picsába.
kicsit bonyolultabban és részletesebben akartam leírni, de nincs kedvem szöszözni vele, úgyhogy csak tényszerűen mondom.
ha valaki nagyon lenéző és bunkó, akkor vidéki, aki nagyon szeretne beilleszkedni
ha valaki nagyon lenéző, akkor budai
ha valaki egész jófej, akkor pesti
ha pedig valaki tök szoldiáris, meg jófej, akkor vidéki.
jó, most ítélkeztem, és?
ez is egy olyan reggel, amikor kényelmetlenül érzem magamat.
furcsa ez a hideg. az éjjel a benzinkúton trécseltem, hogy mit kellene tennem akkor, ha szeretném, hogy minden reggel elinduljon a kis motor. és úgy néz ki, hogy egy egyszerű beszélgetés segített. vagy nem tudom.
olyan élesen látok, mint még soha. ezt szeretem egyébként a korán kelésben.
most minden lassabb, ami jó.
édesanyám is cseszeget, de ő szeretetből és aggódásból, tudom.
szóval lassú, és a sötét is kedves.
csapongok egyébként. egyszer a kocsin jár az eszem, hogy beindul-e majd, máskor a holnapi prezentáción, aztán ribike jut eszembe, vagy a magánéletem. kéne vagy 3 élet. vagy tehetség arra, hogy minden menjen ebben az egyben.
nyugi ribikém, gazdagok leszünk és sikeresek. három háttértáncossal basszameg.
valahogy úgy van ez, hogy bevonzom. béna vagyok, meg kell hagyni. nem vagyok egy menedzser tipus. ezt mondjuk nem is bánom.
ezerszer fogadtam meg, hogy másképp lesz. ezeregyszer lett végül ugyanaz. mindig kicsit jobban csinálom, de még mindig nem úgy, ahogy kellene.
lassan zajlik minden egyébként, és furcsán kezelem a fényt.
néha nem szeretem a szavakat. sem a hangokat. néha nincs is bennem érzelem.
sosem tudom elhagyni a magányt.
Come up to meet you, tell you I'm sorry
You don't know how lovely you are
I had to find you
Tell you I need you
Tell you I set you apart
Tell me your secrets
Ask me your questions
Oh, let's go back to the start
Running in circles
Coming up tails
Heads only science apart
Nobody said it was easy
It's such a shame for us to part
Nobody said it was easy
No one ever said it would be this hard
Oh, take me back to the start
I was just guessing
At numbers and figures
Pulling your puzzles apart
Questions of science
Science and progress
Do not speak as loud as my heart
Tell me you love me
Come back and haunt me
Oh, and I rush to the start
Running in circles
Chasing our tails
Coming back as we are
Nobody said it was easy
Oh, it's such a shame for us to part
Nobody said it was easy
No one ever said it would be so hard
I'm going back to the start...
ebben a hidegben az autó sem indult el. be kellett húzni a kis aranyost. sajnálom ám, mert ő sokkal jobban fázhat, hiszen mindene fémből van.
egy óra múlva a pirivel kávézunk, ennek örülök. szomorú szegény, legalább percekre meg lehet nevettetni és az hasznos. együtt nézünk albérletet. meg állást is, csak ő másmilyet, mint én.
sokat nevettem ma, amit nem értek. és még csak negyed 12.
és bárcsak ki tudnám kapcsolni a fülem, hogy ne halljam meg azokat a szavakat, amikre tudom, hogy nem érdemes figyelnem.
na jóvan, faszom fog itt borongani, meg felbaszódni, most komolyan.
szépen süt a nap, meg minden, lassan vége a januárnak, és hát az is valami. vágom a centiket a télből. hátha már véget ér valamikor..
be akarok rúgni. ez olyan, mint egy tankcsapda dal címe, nem? mindegy. meg is írom a refrént.
be akarok rúgni be akarok rúgni
ami ma felbaszott nem akarom tudni
be akarok rúgni be akarok rúgni
jobb lesz a fejem a homokba dugni
yeah.
néha kifejezetten jó, mikor elkap az a fajta utálat, amikor bárkinek neki tudnék menni. nem is utálat, ez rossz szó. inkább keserűség.
folyton fázik a kezem. meg mert hajat mostam - fázik a fejem is.
nem értem, hogy a szabadság, miért nem azt jelenti a főnökömnek is, hogy nem dolgozom. nem értem, miért normális az, hogy felhív, hogy írjak, javasoljak, ötleteljek. nem értem más esetében ez miért nem normális. mindegy. semmi sem fontos. semmi.
az into the groove megy a vh1-on, igazán klassz.
rossz, hogy pillanatok vannak - legalábbis néha. néha meg kifejezetten öröm.
nyílvánvaló, hogy vannak érzelmileg elmaradott emberek. nem, nem gyerekesek, mert gyereknek gonoszak.
mozdulatlan és fagyos
pedig él, tudom.
és ahogy egy hajszálat
úgy hagyom el.
soha sem ér földet.
soha sem ér földet.
tulajdonképp majdnem minden felület lehet tükör.
modorosságizomlázam van, annyira futtatják velem a köröket.
hogyan lehet biztonságot sugározni jobban? igy is klassz, hogy ekkora bizonytalanságban képes vagyok ilyenekre.
akkor most egy-két-hár és mindenki induljon neki fejjel a falnak!
hátha nem marad fal, aminek egy-egy hüje néha jól neki akar majd menni fejjel.
vagy fej nem marad.
vagy nem tudom.
nem tudom, mi a hatásosabb, ha nem reagálsz, vagy ha kurvára szétrúgod a fejét, de a tutifix, hogy bassza meg az (ómara nyelvén szólva) istenke az összes rohadt parasztot, aki érzelmi zsarolással és lelki terrorral keresi a kenyerét, és nem kutya, macska, vagy csecsemő.
faszomért jó bántani a másikat? mi abban az élvezet? ha nincs hozzá közöd, faszér avatkozol bele? ha nincs szükséged rá, miért akarod magadhoz láncolni?
freedom for máj pípol. kurvaistenfasza.
anyám már vérprofi smsező lett egyébként. kezd kialakulni nála is a függés, mert van, hogy csak azért ír, hogy szóljon, hogy írjak valamit.
apámat nem tudom, mert tegnap nem sikerült elérnem, nem tudom, mikor engedik ki a kórházból.
te ribi, emlékszel azért arra is, hogy jó volt együtt, remélem. persze most már egy fél nap után kurvára únjuk egymást, de voltak kellemes pillanataink. szeretlek ám. csak hogy tudd. és ezt veheted fenyegetésnek!;)
olyan melegítőt szeretnék, amit kiskoromban hordtam, amiben az unokaöcsémmel lopni jártunk a boltba 7 évesen. olyan egyszerű volt, csak bedugtuk a szárát a zokniba, és mehetett bele minden, a tejportól kezdve a gömbrágón és a várcsokin keresztül, a puha dobozos, barna helikonig. tartott jól a gumija, még a franciadrazsé is elfért a bokámnál, csak arra kellett figyelnem, hogy óvatosan lépjek, mert nagyon csörgött a zacskója.
akármennyire is érzésektől mentes az apámmal kialakított viszony, azért megráz, ha nincs jól.
mint ahogy megráz az is, ha felismerem, mennyire lényegtelen mindaz, amit csinálok ebben a kurva hivatalos életben. legalább egy jól elkészített kávénak, vagy koktélnak volt haszna. és kurva sok mosolyt láttam. ami ma már elképesztően ritka. pedig valahogy abból táplálkozik az ember. meg az érintésből.
What would you do?
To get to me
What would you say?
To have your way
Would you give up?
Or try again
If I hesitate
To let you in
Now would you be yourself
Or play your role
Tell all the boys
Or keep it low
If I say no
Would you turn away?
Or play me off
Or would you stay, oh, oh
And if at first you don't succeed
Then dust yourself off and try again
You can dust it off and try again, try again
a faszom kivan, de most tényleg.
legalább az emberek ne lennének. minden mással elvagyok valahogy.
olyan fáradt vagyok, hogy elhagyom a gondolataimat.
meg egy csomót álmodtam is.
rossz felébredni, mikor élethűen és jót álmodik az ember.
egyébként meg ki a faszt érdekel ez a köcsög péntek 13? mindenhol ezt beszélik vicceskedve.
anyám sms fejlődése biztató. ribancomék édesek.
egyébként semmi mondanivalóm nincsen. lehet öleléssel beszélgetni inkább? és azzal, akivel én akarok?
will we receive without ever asking?
im just curious
got to find me somebody
but theres nobody
to love me
and its driving me crazy
theres nobody to love me
endless tears
forever joy
to feel most every feeling
forever more
somebody to hold my hand
someone who understands
somebody to help me write
the poetry of life
tegnap majdnem itt hagytam mindent. aztán persze utólag mérlegel az ember, és inkább nevet a dolgon, persze még dühösen.
van, hogy semmit sem értek egyébként.
szóval nem jó itt már. nagyon nem.
nemhogy megtanult smst írni, de rákapott! minden nap repkednek az smsek, pedig igen nehezen irhatja még, mert ha kérdezek tőle, akkor leglább fél óra, mire válaszol, ami annyit jelent, hogy addig keresgéli a betűket. imádom, na!
Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.
Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.
mindig rácsodálkozom, hol tart ez az ország. nem vagyok pesszimista, és nem osztom azt a nézetet sem, hogy gazdaságilag, vagy akárhogy mennyire szar nekünk, nem. csak a fejekben. hogy képtelenség valakinek az agytekervényeit felkaparni az iróasztalról. megmutatni neki globálisan az értelmét a dolgoknak. előrébb nézzen, próbálja meg elképzelni, hogy nincs ott a fal, az épület. hogy ábrándozzon. hogy képzelegjen. és hogy ehhez bátorság sem kell.
régen, mikor még volt időm dolgokra, meg energiám is, akkor sokat mászkáltam, de nem úgy értem, hogy buliztam, bár azt is, hanem mászkáltam, szó szerint. szóval régen, mikor mászkáltam, akkor jó volt, mert lehetett gondolkozni, meg látni, meg érezni, ha hideget, hát hideget, emlékszem, mikor a fagyos duna volt, meg a sirályok, akikre azt hittem belefagytak, vagy még régebben a bükkben, vagy a kisvasútnál, hogy mennyire tiszta lesz a fejem a növények között, hogy milyen szépségeket rejt az éjszaka, és hogy mennyire sokféle érzelem lehet egy pillanatban, és olyankor megértettem, hogy semmit sem érnek a szavak.
aztán szófixált lettem, szófosó, magyarázós, megbeszélős, kurvaélet.
most meg undorodom a szavaktól, jó, tudom, használom őket most is, de van, hogy egy betű már hányingert kelt bennem, mert látom benne a jelentéktelen jelentést.
lost is mistranslation.
rohadtul unom egyébként a gyengeséget is. a mívelt kivagyiságot és a nídahelpinghendet.
állj a sarkadra bazd meg. tudd, hogy ki vagy, mit akarsz. mennyit érsz. nem igaz, hogy nem tudod.
vannak helyzetek, amikor érzem, hogy mit nem szabad mondanom, mégis mondom. persze egyre kevesebb, ahogy szép lassan megszokom azt, hogy az embernek mű arcot kell felvennie, mű mondatokat kell mondania, és mű érzelmeket kell mutatnia, ha szeretne valahogy életben maradni a rendszerben (a rendszer részeként), de azért még van ilyen.
soha nem tudtam azt mondani, hogy nem. az azért fura szerintem. persze ez nem függ össze a mű dolgokkal.
csapongok, mi? nem baj.
bassz, az van, hogy már csak futamok rohangásznak az agyamban, vers- és dalszöveg részletek fonódnak össze, és képtelen vagyok koncentrálni szavakra, ezt is 10 perce írom, pedig igazán nem hosszú.
felvettem a sapkámat is, mert így biztonságban érzem magamat.
teljesen le vagyok merülve, érzem. rezzenéstelen az arcom négy órája. nem szoktam tükörbe nézni, csak a liftben, mert ott egyszerűen nincs más, és egészen meglepődtem, hogy mennyire szomorú a szemem.
a georgieval a puskin kávézójában ülünk, próbálok belőle minden pletykát kiszedni. mesélte, hogy együtt várakozott a clapham common megállóban a bridget jones főnökét játszó színésszel. hatalmas sztár:) madonnával még nem sikerült összefutnia, viszont kaptam tőle egy harpers-t, amiben csodálatos képek vannak mammáról!
na, szóval itt ülünk, aztán meg megyek apámért a ferihegy 1-re, remélem ad pénzt. kicsit anyagias vagyok, nem? na.
jaj.
tegnap 5 körül kimerészkedtem a keletibe, hogy teljesítsem faterom rám szabott küldetését: jegyet vegyek neki szerdára. esküszöm a keleti az valami állam az államban, a mi kis hazai vatikánunk, ha úgy tetszik, más emberek, más levegő, más szabályok.
tömeg. lépésenként más tempó. esernyők, amelyeket elképzeled, ahogy bármelyik pillanatban véletlenül belédszúrhatnak. a homelessek is mások itt. nem kedvesek. persze megértem. miért lennének.
aztán az ablakok. a jegyeladók, akik az egész világgal harcban állnak. nem tudok szavakat rá, tegnap sem tudtam, pedig megfogadtam, hogy ha kezemben lesz a jegy, akkor mondok neki valamit. nem tudtam. lehetetlen. más világ.
és a régi újságárus sincs már ott. akivel jóban voltam.
más nyelveket beszélünk. nem értjük egymást. teljesen más a lényeg neked, és megint más nekem. bábeli otthon, tehetetlen húscafat.
furcsa érzés elfogadni azt, hogy valami elmúlt. hogy elment melletted. visszapillantva látni a lehetőséget, amikor még elkaphattad volna, esetleg látni, hogy hol léptél le az ösvényről. rossz elhagyni és rossz elhagyva lenni. de csak amiatt a pont miatt. amiatt a lehetőség miatt.
semmi sem lesz más, ezt már most tudom. nem mintha valamit is számítana, hogy akkor eltelt egy év, vagy új év kezdődik. azért a 20 forintért vásárolt négy darab vietnámi balzsamnak örülök, nem is értem, hogy miért. érdekes ez.
van egy wc, ahol mindig olvasgatok, ha beülök, ráadásul mindig bölcsességes könyveket, és olyankor mindig tudom, hogy mit, hogyan kell csinálni. talán azért is, mert ott meleg van, és olyan egyértelművé válik minden. érdekes azért, arról még nem hallottam, hogy valaki a wc-n ülve váltotta volna meg a világot.
és hát a legjobb, hogy anyám megtanult smst írni. ezt majdnem elfelejtettem.
