és baszottul idegesít az is, hogy az emberek mindent megtesznek azért, hogy ne legyenek magányosak. eleve kudarcra ítélt kapcsolatokba kezdenek, és alámennek másoknak, pedig amíg nem találják meg, fogadják el önmaguknak, soha sem szűnik majd meg a magány.

önmagad hiánya a magány.

a társra vágyni kell. nem a magánytól kell félni. és nem csak úgy, egy társra kell vágyni, hogy valaki végre legyen már melletted.

egyszerre minden, és egyszerre semmi.

sokszor egyszerűen egy fémes ajtó jön, és ahelyett, hogy a kulcsot keresném, toporogni kezdek. persze, hisz annyi minden van, nem is biztos, hogy be akarok menni, nem igaz?

utálom a kánikulát egyébként. az ember ilyenkor még a gondolatait is csak egy szétolvadt, ragacsos masszának érzi.

marokkó úgy kellett, mint egy falat kenyér. pontosítok. a pihenés úgy kellett, mint egy falat kenyér.

persze semmi sem változott, úgy értem, talán mégis én egy picit. nyugodtabb lettem, kicsit mint régen.

nem sietek és nem siettetek.

és mindig rájövök, hogy a bizalom az éltetője mindennek két ember között. vagy fordítva. a nembizalom a gyilkosa.

ez baszki. na mindegy.

amúgy tök szomorú vagyok, de tényleg.

mindegy. holnap megyünk marokkóba, azért az elég jó lesz. most meg egy parizeres szendvicsen töröm a fejem, hogy akarom-e tényleg, vagy csak tévesen riasztott a gyomrom.

mindjárt megyünk marokkóba, és hál istennek nem érzem azt, amit mindig mindenki szokott elutazás előtt, hogy na, ez rámfér már, meg ez lesz a megváltás, és akkor végre most minden jó lesz, és hogy mindent kipihenek, meg ilyesmi, csupán azt érzem, hogy jó lesz ott.

egy kurva bonyolult döntést kellene meghoznom, és emiatt kezdeményeztem kommunikációt is a főnökömmel, akivel eleinte nem akartam, mert azt gondoltam, hogy ez nem az én dolgom. aztán hogy mi lesz, azt nem tudom.

tegnap kerestem egy képet itt a blogon, és megint belefutottam abba, hogy régen sokat írtam, meg értelmeseket is írtam, és akkor most nem tudom, hogy lusta vagyok, vagy üres vagyok, vagy csak szótlan. persze tulajdonképpen mindegy is.

mindig mikor kilépett a napfényre, egy percre megvakult. azért szerette ezt, mert ilyenkor az élet olyan volt számára, mint a csecsemőknek, ismeretlen és újszerű és csodálatos. pár másodpercre tudott hinni a szépségben, tudott bízni a szépségben.

vannak dolgok, amikhez nem értek. ez azért rossz, mert zavar, ha ilyet kell csinálnom, és nem megy gördülékenyen. érthető, nem? de.

egyébként elegem van eléggé, nem is nagyon tudok már koncentrálni, ahogy kellene.

where do we go now?