ma van nálam utóljára dávid. 11 körül ér haza, kurvára utálom ezt most, mert szívem szerint itthon lennék, de miatta valahogy inkább mégis el kell mennem.
andi tanácsa dávidka hazaérésével kapcsolatosan:
"rendezz neki farewell partit. elég egy tracklist, ami megszólal, amikor megérkezik 11kor:
NSync: bye bye bye,
Freddie: Living on my own
Simon and Garfunkel: Sounds of silence
Gwen: What you waiting for?"
még most is hangosan röhögök.
polónium a cigiben, ugyan már? mi a francot keresne ott? és miért tennék bele? marha jó üzlet a dohánygyárosoknak kinyírni azokat, akik fenntartják őket. ezt a faszságot. és a hiradóból is ez folyik. jézusom.
jó, hát a thália nem vátozott. bútorokban igen, de másban nem. pl itt ül mellettem egy csávó, ismerem régebbről, ugyanúgy néz ki, csak vagy 30 évet öregedett, az alkohol, gondolom. na most, a telefonján a csengőhangokat nézegeti. de geci hangosan. mintha 10 évet mentünk volna vissza az időbe, azt hiszem.
a tháliában ülök épp, nemsokára találkozom a volt osztályfőnkömmel, gyakorlatilag tök feleslegesen, de ez mindegy is. fel kellene hívnom, ide kellene hívnom, mert lusta vagyok mozogni. 9-kor értem haza, természetesen rántott cukkini várt, aztán almát szedtünk nagyinak, majd rohantunk a piacra, és most szabadidőm van, igyekszem kihasználni. most érzem csak a fáradtságot, amit a hatórai kelés testált rám. mondják ezt így? persze mindegy.
az úton ordítottam a dalokat a kocsiban, remek jó volt, szerintem a fejem is belilult. és mivel a gyors dalokat tartalmazó mixet többet hallgattam, ezért bőven megsértettem a sebességkorlátot, vagy átléptem, vagy mi, de egyszerűen követni kellett a ritmust.
a mai program még nagyi, majd bea látogatása, és remélem, itt pont, mert nincs kedvem semmihez. ez nem meglepő persze. mindegy is.
mondjuk ma, vagyis tegnap éjjel egészen jót beszélgettem dáviddal. ez biztos annak is köszönhető, hogy nem volt hosszú. a beszélgetés.
nincs kedvem aludni.
egy csomószor gondolok tök értelmes dolgokra, meg arra, hogy na, ezt majd leírom, hogy ne felejtsem el, aztán mikor belépek ide, akkor meg egyszerűen ülök, lehelet finoman rajta vannak az ujjbegyeim a space-en, az a-n, az r-en, az e-n, meg az enteren, és érzem, ahogy jön ki a laptopból az energia. érzem, ahogy kúszik fel az ujjaimon, a tenyeremen át, a csuklómnál kisebb kanyar, majd végig a vénáimon a vállamig... ott mindig elakad.
és mire ezt végiggondolom, már azt is elfelejtem, hogy egyáltalán írni akartam valamit.
hát így.
hordom a törött korsómmal
tudom, hogy mindig kifolyik
remélem marad majd pár csepp
és felérek - üres a kelyhem
lemegyek újra kell tennem.
kezdettől elbaszott kaland
mondd édes, sípoló csöndben
felettébb kétséges éj ez
nem tudom, miért csinálom
hiába alszunk, nincs álom.
keresett fejvadász. most az van, hogy én szeretek itt. ami fura, tudom.
mindegy, gondolom, interjúra elmegyek azért. csak hogy halljam, mi van.
a lehető legkésőbb keltem, kinyitottam egy word doksit, és beleírtam pár dolgot vázlatként, úgy mégis csak kevésbé ciki, ha kérdezik, mit csináltam. vázlatot írtam, az jól hangzik, nem? na.
persze megint fél 5-ig olimpiáztam, fasz kivan már, mikor lesz vége ennek? viszont realizáltam, hogy 21-edike van, ami egyfelől azért jó, mert visszajön szabiról a pénzügyes, be lehet váltani a taxicsekkeket, másfelől meg azért, mert már max 10 nap, és nem lesz dávidka nálam egyáltalán.
az egy dolog, hogy egész nap nem visz rá a lélek a munkára. az is egy dolog, hogy emiatt elmenekülök a tabánba tüzijátékot nézni. aztán az megint egy, hogy egész este nem doglozom, mert kitalálom, hogy reggel majd korábban kelek. de most, hogy elkezdtem nézni a köcsög öttusát, és hirtelen már három óra van, a korán kelést mivel fogom elnapolni? és mikor írom meg azt a szart, amit kellene? a picsába, hogy nem csináltam meg délután, de tényleg.
elsétáltam ma a ház előtt, ahol laktam, mikor pestre költöztem. oppárdon, budára. jó emlékek, pedig elég kemény volt. de az a lakás azért eléggé tetszett.
mondjuk az, hogy holnap nem kell dolgozni, és addig alhatok, amíg akarok (nem fogok, mert tuti olimpiát fogok nézni), és hogy dávidka sincs itt, szóval ez így együtt szinte könnyet csal a szemembe.
egyébként meg nem tudom. lehetne nekem is itt siránkoznom, de most nem teszem. az az igazság, hogy a faszom ki van ezzel az egész barátság dumával, mert nem először futjuk meg ezt a kanyart. van előttem egy példa, és kétszer - azt mondják - nem lépünk ugyanabba a folyóba, de nagyon úgy tűnik, hogy dehogynem.
és mindig, de mindig az szokott lenni, hogy nem baj, nem játszmázom, nem leszek ovis, de ezeregyedszer belefutni ugyanabba a pofonba már nekem is sok.
picsába, ki a fasznak kell szív, de most komolyan.
csak a baj van a szívvel, az a helyzet.
mint ahogy a jövőben lévő, lehetséges, talán eljövendőn aggódni is faszság. persze érthető, de mégis csak faszság.
csak tudnám, most miért kúrtam fel magam. illetve tudom.
nem láttam sok koncertet a szigeten, a negyedére sem mentem el annak, amit kinéztem, de ez így van jól, mert ez mindig így van, amióta az eszemet tudom. 17 éves koromban iggy pop volt a kedvencem, mégis andaxinos borgőzben aludtam a sátorban, mikor a kavránviki ébresztgetett, hogy kezdődik az iggy. nem erről szólt.
szóval a lényeg, hogy roisin fantasztikus. az egy dolog, hogy gyönyörű, és lökött, és a ruhái, meg a tánca, a mozgása, a hangja. de maga a koncert is. egyszerre volt elektronikus és hangszeres, és hál istennek nem moloko dalokkal énekeltette a népet, hanem hozta, amit akart, és úgy tárta elénk, hogy attól minden egyes néző készen volt. vagy nem volt mindenki készen, ezt már nem tudom, mert nem is nagyon érdekel, az biztos, hogy én készen voltam. a roisin egy kincs. eniháv.
a jövőhéten hazamegyek, ez a terv. elméletileg, illetve anyám akarata szerint csütörtöktől vasárnapig tartózkodom majd szülővárosomban, de én ezt már most tudom, hogy a vasránapból szombat lesz, és így is a faszom ki lesz már, kb mindennel, mert igazából arra vágyom végre, hogy egyedül legyek egy kicsit, hogy ne legyen tennivaló, mennivaló, megmutatnivaló, hallgatnivaló, látnivaló. meg ne legyen dávid otthon, mikor végre egyedüllét van.
mindegy persze.
valahol megtörtem, azt hiszem. vagy el. vagy le.
rájöttem, mi bajom alapvetően a szigettel. régen egy fesztivál volt. nem is néztük nagyon, milyen koncertek lesznek, az volt a lényeg, hogy egy hétig lehet heverészni a fűben. mára azonban egy showműsorrá változott, ahol mindenki azt nézi, melyik nap, milyen koncertre ugrik ki.
régen, amikor több volt a hetijegyes, mint a napijegyes, odafigyeltünk egymásra, a környezetre, az egészre. ma már leszarja mindenki, mi van, hisz nem ott él. már nem nyaralás van, nem egy hét együtt lét van. asszem, ez.
na, ma már nem bírtam, hazajöttem 8-9 körül. hévvel. jó volt.
roisin volt a legjobb, nyílván. meg a tegnap este.
kurvára nincs kedvem dolgozni. egyszer úgy kellene szabit kivennem végre, hogy semmit sem csinálok.
