ph

a pöttyeidet
senki sem köti össze
szívvel. lélekkel.

nem

már rég nem fáj amúgy.

szopóka

egy picit már várom ennek a hétnek a végét, mert félek, hogy nem szoptam még eleget. péntek van. még annyi minden jöhet.

mese

leült és nézte a portugeisert maga elõtt az asztalon. mélyvörös volt, és úgy feszült az öblös pohárban, mintha tortazselével lett volna összekeverve. pont erre a nyugalomra vágyott, ezt akarta magába szippantani, hogy a furcsa kételyek, érzések és megérzések helyett ez az anyag töltse fel, töltse ki az ereit, és maximum a bõrén keresztül érezzen. maximum.

pénz

a másik meg, hogy miért nincs pénzem. most is, jön egy lehetőség, és kurvára nincs pénzem. annyira szarul csinálom, hogy még, egyszerűen nyomni kéne magam, tolakodni előre, mint az állat, de kurvára nem megy. nem vagyok ilyen. nem tudok segget nyalni és elől lenni, mindenki hátán átgázolva, vagy a saját értékrendemen. az a legdurvább. ha azon megyek át.

szóval sosem leszek gazdag. ez nyílvánvaló. de legalább elképzelem, néha még lottót is veszek, mikor úgy van.

játszma

egyébként meg rohadtul unom a játszmákat. mindig, mindenki, mindenhol játszmázik, és ettől a faszom kivan. játszma van a munkahelyen, a barátságokban, a kapcsolatokban, mindenhol.

faszért nem lehet egyenesen, szépen, őszintén csinálni mindent. ha őszinte vagyok, akkor túlságosan nyersnek, vagy ostorozónak titulálnak, de hát baszki, miért jobb egy elmismásolt, elkent hazugság, féligazság, mint az őszinteség? hogy lehet jobb? kinek kell?

faszért nem lehet kimondani a dolgokat, hogy végre megbírkózzunk velük. hogy megoldjuk, megpróbáljuk megoldani, vagy ha látjuk, hogy megoldhatatlan, akkor hagyjuk a picsába az egészet.

nem tudom, az emberiségben ez az egyik legellenszenvesebb dolog, a színház, az álság, a hazugság. gyűlölöm, komolyan mondom, és épp ezért kedvem sincs már sokszor elkezdeni valamit, mert úgyis mindig ez van. kurvára mindig ez van.

hosszú tél

biztos a hosszú tél az oka. de valahogy nincs kedvem az egészhez. nincs kedvem elkezdeni előlről, nincs kedvem energiát fektetni valamibe, aminek úgyis vége lesz. ha elkezdődik egyáltalán.

másfelől meg még mindig sokszor azon kapom magam, hogy a fejemben képek vannak, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. hogy miért nem csináltam úgy. nem gyakran, de jönnek ezek, és elég szomorúvá tudnak tenni. pedig tudom, hogy nem csak rajtam múlott. tudom.

szóval ez egy majdhogynem depressziós időszak, úgy vágyom a napocskára, mint egy falat kenyérre, és akkor még bele sem mentem abba, hogy mennyire unom a munkámat is. micsoda kötés, mi? mindegy.

ma jön az unokatesóm, nálam fog lakni, én meg megyek, mert a faszomnak sincs kedve nézni a fájdalmas arcát. így.

relatív

egyébként meg fáradt vagyok, megint az az időszak van, vagy jön, amikor nem tudom, mi értelme az egésznek, de már baromi jól beállt a védekező rendszer, mert ahogy kezdek ebbe belesüppedni, már jönnek is az érdekes megkeresések, amik nyílván kihúznak majd, és akkor az klafa.

ettől függetlenül persze teljesen hiábavaló minden az életben, bizonyos szempontból pedig a legkisebb fűszál is kurva hasznos, és mindenből lehet tanulni. csak attól függ, hogy épp milyen kedvemben vagyok.

boldogság

amikor éppen akkor nézek meg egy videót, mikor pontosan ugyan ebben a gondolatban vagyok, vagy ugyan ezekre a dolgokra jutok, következtetésekre, és amikor pont annyi kell, hogy valaki azt mondja, ez a jó, ez a normális, na olyankor boldog vagyok.

http://www.ted.com/talks/lang/hu/brene_brown_on_vulnerability.html

komposzt

nehéz a fejem, tele van faszságokkal.

menni kellene sétálni, meg vezetni, nézni bele a sötét éjszakába és hagyni, hogy kitisztuljon minden, ami a hosszú hónapok alatt egymásra komposztálódott az agyamban. a szívemben.

örülök egyébként, alapvetően örülök, mert jó dolgok történnek velem, csak ne basznék el mindent, mindig.

nem

és nem. nem akarom újra, félek tőle. nem akarom. nem akarom. miközben annyira szeretném, de nem akarom. és most nem a régiről beszélek, hanem az érzésről beszélek, ami nyilvánvalóan köröttem, bennem ólálkodik. és ami a legfélelmetesebb dolog a világon, még akkor is, ha a legszebb érzetet kelti életre, lobbantja lángra, festi meg.

akarom. de nem akarom.

monyó

egyrészt, kérem vissza a monyómat. másrészt, kérek önbizalmat, hogy ne csak gondolatban legyek kurva nagy macsó, az isten bassza meg.

de most tényleg, kurvára elegem van a beszariságomból is, meg a politikailag korrekt látás- és/vagy bánásmódomból is, meg úgy nagyjából mindenből.

utálom az agyamat, utálom a szívemet és utálom a testet is, ami ezeket magába fogadja, olykor meg szarok az egészbe, hiszen úgy, ahogy van, tökéletes minden - a létező világok legjobbikában mi más lehet, ha nem tökéletes.

és bassza meg mindenki, de legfőképp én basszam meg, hogy ennyit problémázom már megint totál faszságokon.

tétova tilitolizás, töprengő téboly.

apátia

március van, basszameg, amire vártam, aztán mi van, betegség van, hogy se erőm, se kedvem ne legyen menni. pedig menni kéne. menni kéne, mert olyankor jönnek a csodák, az élmények, a színek, a képek, a hangok és az illatok, és a régiek helyére jönnek, ami hasznos. gecihasznos.

micsoda hülye állat az ember, most komolyan. milyen dolgokon tudunk merengeni, milyen dolgokba vagyunk képesek majdnembelehalni?

nem is tudom. kezdek kiszabadulni a szívem fogságából, amitől féltem, és amit olyannyira vágytam, hogy nincsen rá szó sem. most itt van, érkezik. örülnöm kellene, de ehelyett mély apátia van. a jól ismert apátia. az.

-

minden mindig, de mindig.