azt mondja ma apám pizzázás közben, hogy még egy közös dolog van bennünk: mindketten a lányokat szeretjük. persze, ócska vicc ez, de ha egy évvel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy ez lesz egy este az eklektikában, akkor az illetőnek azt mondom, hogy vegyél tulipánt, és sétálj vele picit.

szombaton a nagyi sokkolt. arról beszéltünk, hogy akkor mi most szülünk-e vagy örökbe fogadunk, vagy ha majd valaki ad spermát, akkor papírozzuk le, hogy később ne követeljen.

meg hogy nincs ezzel baj semmi.

megint kezdődik.

miközben meg a faszomat.

végem van a lauryn hill-től amúgy. nemcsak ahogyan énekel, reppel... legfőképp a szövegek. még ha tökéletesen másban vagyok is, annyira át tudom venni tőle az érzést, hogy a végén azon kapom magam, hogy majdnem már könnybe lábad a szemem, hogy milyen geci is az élet, és tényleg baszki, ha már kidobtál, engedjél el, aztán percek kellenek, hogy rájöjjek, hogy hiszen ez nem is az én életem.

és baszottul idegesít az is, hogy az emberek mindent megtesznek azért, hogy ne legyenek magányosak. eleve kudarcra ítélt kapcsolatokba kezdenek, és alámennek másoknak, pedig amíg nem találják meg, fogadják el önmagukat, soha sem szűnik majd meg a magány.

önmagad hiánya a magány.

a társra vágyni kell. nem a magánytól kell félni. és nem csak úgy, egy társra kell vágyni, hogy valaki végre legyen már melletted.

egyszerre minden, és egyszerre semmi.

sokszor egyszerűen egy fémes ajtó jön, és ahelyett, hogy a kulcsot keresném, toporogni kezdek. persze, hisz annyi minden van, nem is biztos, hogy be akarok menni, nem igaz?

utálom a kánikulát egyébként. az ember ilyenkor még a gondolatait is csak egy szétolvadt, ragacsos masszának érzi.

marokkó úgy kellett, mint egy falat kenyér. pontosítok. a pihenés úgy kellett, mint egy falat kenyér.

persze semmi sem változott, úgy értem, talán mégis én egy picit. nyugodtabb lettem, kicsit mint régen.

nem sietek és nem siettetek.

és mindig rájövök, hogy a bizalom az éltetője mindennek két ember között. vagy fordítva. a nembizalom a gyilkosa.