egy idő után az ember egyetlen gondolatot sem bír leírni, mert nem akar másokat bántani. olyan lesz a blogja, mint egy esőfüggöny, semmit sem látni ránézve. ködös, zavaros, fullasztó. aztán eljön az a pillanat, amikor elgondolkozik, mi a francért érdekelnék mások.
a saját tetteimért vagyok felelős, a gondolataimért nem. és a te tetteidért sem.
szóval akkor most osztok. körülöttem csupa hülyén viselkedő ember létezik. sőt, én magam is hülyén viselkedem az elmúlt egy hónapban.
van olyan, aki elbassza a napjait, mert képtelen felfogni, hogy a négyszögletes kerék nem fog gurulni soha. reszelgetheti, de a vasat nem lehet reszelni, illetve, mire lereszeli, ő maga olyan lesz, mint egy kocsonya.
aztán van olyan, aki képtelen megérteni, hogy bizonyos dolgokkal csak árt magának, még ha abban a pillanatban jól is esik neki. közben az egyik pillanatban álomszerű képekben hisz, a következőben pedig sötét fellegeket rajzol a korábbi diadalittas festményekre.
van, aki képtelen igazat mondani magának és másoknak.
van, aki egy álomképre vágyik, és bár magában felfogja, hogy vannak lehetetlen dolgok, idealizmusával mégsem tudja elengedni a képkeretet.
van, aki keresgél, játszadozik, és nem elég bátor ahhoz, hogy ami véget ért, oda elhelyezzen egy pontot.
van, aki rosszul keresgél, azt gondolván, hogy kintről találja majd meg a kincset, és egy pillanatra sem látja, hogy önmagán belül rejtőzik a szükséges érték.
nagyon sokféle viselkedési forma van, egy azonban közös bennük. a hazugság. a valósággal szembenézni képtelen viselkedés. én mától tükröt fogok hordani a zsememben. nemcsak, hogy felmutassam olykor. azért is, hogy belenézzek bizonyos esetekben.
