megyek az utamon, ami nagyon sötét és amit nem ismerek. a fejemen egy bányászlámpa világít arra, amerre megyek. csak azt látom, nem látok mást ezen kívül. ha vannak mellettem barátok, akkor az ő bányászlámpáik is világítanak. így többet látok a sötétségbe burkolt útból, látom azt is, hogy másfele is lehet menni. nem biztos, hogy a másfele jó irány, de legalább látok alternatívát ugyebár. és ha nagyon nem akarok visszanézni, akkor egy barát/vagy nem barát még hátrafele is világíthat, ami mennyire hasznos, mennyire fontos néha kicsit látni azt is, ami volt. arra a következtetésre jutottam, hogy a bányászlámpa végtelenül fontos eszköz az ember életében.

összevesztem ma a macskával, akivel ugyan együtt alkom, mégsincs hozzá semmi közöm sem. általában szeretem a macskákat és ők is engem, mert mindektetten hagyjuk élni a másikat, a kellő tiszteletet megadva egymásnak, viszont ez a macska egy rémes alak.

szerintem leugrom az eklektikába. valakivel beszélnem kell. olyan néma vagyok egész nap, hogy az már őrjítő.
illetve volt egy kedves pillanat, mikor felcsengetett a kedves és viccesen úgy csinált az ablak alatt, mint rómeó, és mintha én lennék júlia. tényleg vicces ebben a forgalmi dugós utcában, ahol 1gyel mennek és dudálnak az autók, miközben a sofőrök folyton anyázzák a parkolóból kikecmeregni próbáló négykerekű mozgó tárgyakat. de a kedves édes volt. aztán hozott nekem wc-papírt a boltból. milyen egyszerű dolgok vannak, nem? milyen egyszerű az élet, nemdebár?

a múlt héten arra is rájöttünk a bíróékkal, hogy már nem divat a rövidítés, legalábbis nálunk már biztosan nem. hiszen sokkal szebbek a hosszú szavak. nem szebb a bugyinál a bugyogó (kriszta szerint bugyingó)? vagy a buzinál a buzeráns? hosszú szavak kellenek. szépek.