hello, új dimenzió

arról, hogy létezik ez a dimenzió, soha senki nem beszél. persze minek is beszélne, illetve hogyan is, amikor elég kevés a szó.

mindenesetre egyszer csak benne vagy, ott vagy, és ott a halmazállapot is megváltozik, felengedsz, elolvadsz, de nem szaladsz szét, egyben maradsz, és lágy és selymes és vigyázni kell vele, mert másképp viselkedik ott az idő, vagyis nem kell vigyázni, hanem csak tudomásul kell venni, hogy egy pár másodperces mozdulat órákat jelent.
megértem, miért, az értéke megér ennyi időt.

mintha felfújnának benned egy lufit, ami minden létező kis teret kitölt a testedben, oda is eljut, ahova semmi más, és aztán ott van, ott marad, kitölt. olyan hideg van, hogy megfagyott a pillanat. nem a legjobb, ráadásul. nem a legjobb pillanat.

egy macskaféle, puha, könnnű léptekkel, óvatosan, nehogy megriadjon, lopkodva a távolságot, az öszöntől hajtva, de riadtan.

mi vagyok, mi nem vagyok, mit akarok, mit nem akarok, miért indul el bennem és miért hat rám és legfőképp, mi hat rám, és mit tehetek, tehetek-e, akarok-e, kell-e tennem ellene.

most már január van, és ezt direkt csak elmentettem, hogy megvizsgáljam három héttel később. de minek is vizsgálgatni, igaz? áramlás van, halmazok, halmazállapotok, pedig hát kurvára fagy, és kurvára merevnek kellene lennem. nem az vagyok. nem tudom, mi vagyok. higany vagyok. forró higany.

csupa furaság

olyan fura dolog ez a stressz. ez a folyamatos időpara, meg sietés, meg ASAPság. hogy meg kell lenni vele, hogy nincs idő, hogy azonnal. olyan fura ez az egész, ahogy toljuk egymásra, halmozzuk, görgetjük, basztatjuk magunkat, egymást.

és olyan fura, hogy a felelősség az valahogy ezzel jár, hogy felnőttnek lenni azt jelenti, hogy eheted ezt - nagy kanállal.

egyébként is, annyira fura minden. a mindig megfelelés. mindenkinek. és annyira messze van ez tőlem. mégis belállok, és csinálom. na. ez a legfurább.

azért elengedni kibaszott nehéz.

vajon van valami jelentése annak, hogy 2 napja szinte megállás nélkül ezt a dalt hallgatom? nyilván van. persze, régóta ismerem, de a napokban beakadt, és nem tudok elképzelni gyönyörűbbet annál, hogy ez szól és közben ott vannak a fények, meg a folyó, meg a képzelet és aztán, teljesen lecsupszítva az egészet, csak én, míg végül eltűnök én is - ez a legjobb rész - és csak a dal marad.

miért nem sétálok többet, amikor tudom, milyen jó hatással van rám?
de most komolyan.
ülni a bem rakparton este, hallgatni azt a kurva zenét és figyelni, ahogy szépen, lassan ritmusra kezdenek pislákolni a fények, felidézni illatokat, lehunyni a szemet, figyelni a lélegzetvételemet, ami valahogy hangosabbá válik a zenénénel.
miért nem csinálom ezt gyakrabban?

olyan furcsa azért, hogy az ember egész életében igyekszik összetartani magát, aztán szépen megöregszik, és jön valami köcsög betegség, ami az egészet tönkrebassza. szegény nagyi, ha tudná, mi mindent csinál és mond. csak remélni tudom, hogy nem villan be neki józanabb pillanataiban semmi abból az őrületből, amit ez a szar kihoz belőle.

új nekem ez a sok felelősség amúgy. és valahogy meglepően határozott tudok lenni, pedig alapvetően mindig is kerültem a konfliktusokat. most valahogy azt érzem, hogy minden egyes konfliktus, amibe beleállok, olaj a tűzre, és valahogy egyre kevésbé félek a következőtől.

és közben meg olyan rohadt hideg van, hogy a séta sem esik jól. és ez most kivételesen nem a lustaságom, hiszen a séta mindig jól esett. csak valahogy azt érzem, nincs kedvem felfedezni. ami elég szomorú azért.

nem tudom. ráadásul valahol csalatkoztam a radarjaimban is, úgy értem, tök kiábrándító rájönni, hogy nem jól ismerek fel helyzeteket, vagyis valójában felismerek nemhelyzeteket. amennyiben van ennek így értelme, ugye. de tudjuk be ezt annak, hogy sok a felelősség, és tengernyi a meló. igen, most eldöntöttem, mindent erre fogok.

van az, amikor csak tűröd, tűröd és tisztában vagy azzal, hogy ez nem lesz jó, mert kurva nagyot fogsz robbanni, de akkor is azt választod, hogy csak tűrsz tovább.
na, ma robbant. jó nagyot.

nem mozdulni. egyhelyben maradni. levegőt venni. beszippantani. nem mozdulva. egyhelyben maradva.

A felnôtt életben például az is nehéz, hogy néha be kell látni, hogy valami csak az én fejemben van, és erôltetek olyan dolgokat, amiket más nem akar. De most belátom. És igyekszem abbahagyni. Nem erôltetek. Megfogadom.

végülis az agy egy tök genyó dolog. mert így folyamatosan agyonkorlátoz minket. ezt nem kéne, azt nem kéne, ezzel vigyázni kell, ezt nem illik, az azért már sok.

olyan kurva jó lenne egyszer ösztönösen nyomni végig egy napot. egy hetet. egy életet.

toporgó

amúgy ez a hideg mindent megöl. az illatokat is alig érzem, pedig az illatok talán a legfontosabbak. ugyanakkor meg abban a pillanatban, amikor belépek egy meleg helyiségbe, kibomlik, kirobban, kiömlik minden, ami rám, belém, körém fagyott és megbénít, lebénít. így a reakcióim is késve jönnek - és nem is tudok mit kezdeni velük, itt toporognak a szőnyegen.

mindenhez hozzá lehet szokni és mindent meg lehet unni. (budai közmondás)

valahogy puha a világ, még ha össze is ment kicsit. puha. 

nincsen elégedetlen énem és nincsen elégedett sem.

versenyt futok az idővel, pedig köztudott, hogy utálok futni. 

közben meg inkább visszafelé mozognék és ettől az lesz, hogy egyhelyben futok.

talán az egyhelyben futást utálom a legjobban.

vagy talán az időt. hogy múlik. ahogy múlik.

és hogy vannak ezek a korlátok, azt is eléggé tudom utálni. 

mindegy. megint tél van. 

-

napokig tudnék aludni. csak aludnék, és amikor néha felkelek egy rövid időre, akkor pisilnék és megennék egy avokádót, amire előtte lime-ot csurgattam. aztán visszafeküdnék aludni.

mai felismerés

vannak olyan ölelések, amelyekről csak akkor derül ki, hogy hiányoztak, amikor létrejönnek.

slow

ami visszatérő az életemben (ezen a blogon kívül) az az, hogy egyszerűen nem bírom elviselni az embereket, vagyis mondjuk úgy, egyre kevésbé vagyok képes tolerálni a butaságot, a lustaságot és a kibaszott lassúságot - na igen, ettől őrülök meg a legjobban.

van ez a kollegám, aki egyszerűen benedek elek bazdmeg. egy egyszerű történetet is a kibaszott fáraóknál kezd, és hiába gyorsítod, csak megáll, mikor te beszélni kezdesz és a következő pillanatban, amikor lehetősége van beszélni, pont ugyanott folytatja. hogy baszná meg.

én mindig tök jóhiszeműen azt gondoltam, hogy idővel egyre toleránsabb és okosabb leszek, mármint olyan értelemben, hogy tudok majd mit kezdeni azokkal a szituációkkal, amiktől a hideg ráz amúgy, de nem. egyre szarabbul viselem és egyre szarabbul kezelem. a végén mégis csak egy olyan öregember leszek, aki a botjába kapaszkodva szitkozódik majd naphosszat a padon.

-

ült és nézte, ahogy elillan az idő. nézte a vonalakat, amelyek pillanatok alatt kelnek életre és változtatnak meg mindent.