megingathatatlan

az a rossz, amikor a gondolataival marad az ember. mondjuk már annyira nem vészes, sokkal ritkábban törnek elő a mélyről a képek, amelyek vonszolják magukkal az illatokat, hangokat, néha olyan elbaszottul hitelesen, élőn, hogy még a tapintást is érzem az ujjaim hegyén.

de azt tudom, hogy nincs értelme elmenni, elütni az időt, a gondolatokat, elkerülni ezeket az emlékgejzíreket, mert egyszer csak úgyis kitörnek, sokkal inkább hagynom kell, hogy megtörténjen, aminek muszáj megtörténnie, és hogy egyre csak apadjon a forrás, gyengüljön az energia, ritkuljon a kitörés.

meg hát mindenből kurvára tanulok. abból is, ahogy figyelem, hogyan hat rám ez az egész. az analízisen már túlvagyok, a múlt elemzése kipipálva, maradt a hatás, az effekt elemzése, a viselkedés lekövetése. mert meg kell tanulni kezelni ezt is.

szóval, nem, nem vagyok már a padlón. nem is voltam a padlón, ez egy téves megfogalmazás. inkább csak azt mondanám, hogy elvesztettem a gyökereket, mint amikor titokban elvágják a szálakat, amelyeket szép lassan szőttél, szőttetek, aztán kurvára nem találod a helyed, nem találod a részedet.

nincs ezzel gond, leszedegettem a kis fonalakat, és leültem. mindig is tudtam, hol a helyem, hol és ki vagyok. a legfontosabb dolgokat birtoklom továbbra is, egyik közülük az alapvető optimizmusom. és hitem. rendben vagyok. megingathatatlan vagyok. és ez a tudat azért valahol boldoggá tesz.

hihetetlen egyébként, mennyire el tudja hinni az ember azt, hogy örökké tarthat egy állapot.