temetős

az egész gyerek- és tinédzserkorom megelevenedett ma a temetőben. olyan arcokat láttam, akiket 15 éve nem. furcsa volt. mint ahogy az is furcsa volt, hogy kiderült, mennyire baszottul bizarr az élet. (szeretem, mindig is szerettem a bizarr szót, bár azt hiszem, nem áll jól nekem. egy francia, középkorú, kiskosztümös nő szájából igazán erotikusan tudna hangozni, főleg a végén a klassz rrrrr-ekkel.)
szóval szar ez, a halál szar, és nem azért szar, mert ijesztő, vagy fájdalmas, vagy bármi, hanem azért, mert piszkosul el tudja kaszálni az élőket (szerintem valójában ezért kaszás). kifordulnak magukból az emberek, gyengék lesznek, mint az oázó csecsemők, ami - félre ne érts - nem baj, csak mégis annyira hihetetlenül bizarr.
szerettem dávidot. én is sírtam, és most volt először életemben, hogy egyáltalán nem zavart, hogy sok ember előtt folyik a könny a szememből. biztosan ez is jelent valamit.