azt például nem értem, hogy tudnak úgy élni emberek, hogy nincsen a szemükben fény. olyan fontos az a fény. gyermekként még megvan többnyire, tudom, hiszen van olyan, akire emlékezem. a bolondság boldogság.

csomamának hívták azt a nénit, aki miskolcon a 20 emeletes házban lakott. bolond volt, ezt már gyerekként is éreztem, de kedves, figyelmes bolond. minden nyáron, az úttörő táborban ott volt ő is, és sokat, nagyon sokat kacagtam vele és rajta.

aztán volt a bokorgyuribá, aki folyton részeg volt, de ez akkor nekem nem számított, csak az, hogy vicces. hogy nevet nagyokat, beszól, és nagyon érdekes hangja van.

gyerekkoromban mindig figyeltem a felnőtteket, hogy milyenek is ők. mindig nagyon nehezen engedték el magukat, amit nem értettem, mert mikor meg mégis elengedték, akkor felhőtlenül, fantasztikusan jól szórakoztak. azokkal nem szerettem lenni, akik merevek voltak. azt éreztem nem őszinték. nem velem, tudtam, hogy a gyerekekkel általában nem őszinte a társadalom. magukkal inkább.

például az anyukám kollegája, aki a tanáriba érkezvén, télen, levette a kabátját és kirakta a fogasra, aztán visszament a tanáriba harisnyában, az egy nagyon kedves néni volt. nem jutott eszébe a szoknya. és nem is csinált nagy ügyet a dologból.

a hullámzás egyébként is folytonos. annyit tudok csak, hogy folyamatos mozgás, folyamatos fejlődés van. ezt felismerni nem nagy ügy. énnekem a fény, a szemekben fontos. fontos, mert akkor látom merre mehetek. merre haladhatok.