valamiért

most ilyen gyerekkor parám van. tegnap a játszótéren azt éreztem, hogy gyereknek lenni annyira jó volt. lesiklottam azon a játékon, meg függőhídon mászkáltam, meg kiugrottam a hintából, meg mittomén, és olyan jó volt, olyan jó volt emlékezni ezekre a dolgokra.

oláh géza volt a játszótársam kiskoromban, sok más barátom mellett, akit anyukám tanított még a cigány iskolában. és akkor vele mentem mindig a játszótérre, és nagyon szerettem ezt az egészet. olyan a gyerekkor, mint egy mini forradalom, egy mini szabadságharc, csak akkor az ember még nem tud róla. akkor az ember még azt hiszi, hogy a nevelés, meg a szülők körül forog a világ, miközben a határokat keresgéli és ismergeti, amikor mindent megfog, kipróbál, megismer, felfedez.

szeretném, ha lennem benne annyi kalandvágy, annyi feltétlen szeretet és annyi kíváncsiság. kurvaélet. a játszótér olyan, mint a prousti sütemény bazdmeg. nem szabad játszótérre mennem. vagy nem szabad azt mondanom, hogy nem szabad játszótérre mennem.