anyám

anyámmal találkozom holnap. nagyon szeretem. a shadowrider honlapján olvasottaktól egy csomó, csomó emlék és érzet tolult bennem.. vagy hogy is mondják ezt. olyan érdekes. nem is tudom, hogy én hogyan dolgoztam fel ezeket a dolgokat. azt hiszem 13 éves voltam, amikor kiderült, hogy beteg. vagy 14. akkor ezt valahogy nem nagyon fogtam fel. pedig erősítettek a hülye rokonok. a folyton aggodalmaskodó nagymamám és az ő unokatestvére. emlékszem anyám kórházban volt. és emlékszem, hogy az akkor 17 éves nővéremmel ültünk otthon egyedül. és telefonáltak a rokonok és lebaszták a nővéremet, hogy miért nem kérdezi meg az orvosoktól az igazat, hogy mennyi az esély, hogy meddig élhet, meg ilyenek. és emlékszem, hogy az egyébként kőkemény nővérem sírni kezdett. és emlékszem, hogy kikaptam a telefont a kezéből és elküldtem a kurva anyjába a rokont. hogy mit képzel. hogy hogy tehet ilyet. velünk. emlékszem, hogy sírtunk.

aztán emlékszem arra is, amikor reggel arra keltem, hogy telefon csörög és a tesóm veszi fel. anya nincs otthon, mert kezelésre vitték a kórházba. nézem a nővérem arcát és látom, hogy gondban van. és mondja, hogy anyám a kórházban, ott tudják elérni. és aztán közli, hogy debrecen mellett meghalt egy motoros, akinek stimmel a veséje.

és emlékszem, hogy anyám telefonál később a mentőből, hogy úton van debrecenbe. és egész nap baromira izgulok. félek.

aztán emlékszem arra, hogy majd fél évig minden hétvégén debrecenben voltunk. emlékszem arra a pillanatra, amikor először felismertem, hogy anyám a kórházban van otthon. emlékszem, amikor már nem volt gyomorideg, hogy be kell menni látogatni.

aztán emlékszem arra, amikor egyre gyengébb lett. emlékszem, hogy képtelen volt teljes életet élni, hogy elveszítette a barátait. hogy nem tudott kikelni az ágyból, hogy majdnem megvakult, hogy elroppant a csigolyája, hogy meghízott, hogy szőrös lett.. hogy végtelenül szomorú és ideges volt és hogy senki sem tudott mit kezdeni ezzel, mert mindenki tudta, hogy miért van ez.

aztán emlékszem, amikor ki kellett venni a motoros szervét. emlékszem a - tulajdonképpen - dühre, amit éreztem.

és azóta minden második nap kezelés van, amit mindenki elfogadott, ami beleépült az életünkbe. furcsa ez. furcsa nagyon. nem is nagyon gondolok bele abba, hogy kezelés nélkül nem élne. vagy mert nem akarok, vagy mert valóban nem tudok belegondolni.

emlékszem, hogy kanadában egyszer arra ébredtem éjjel, hogy sírok. emlékszem, hogy olyan hatalmas szeretetet éreztem és hálát, hogy nem tudtam uralkodni az érzéseimen, nem tudtam mit kezdeni velük.

emlékszem soha egy szóval nem panaszkodott. most sem mondja, ha beszélünk, ha rosszul érzi magát. azt hiszem elképzelni sem tudom azokat a fájdalmakat pedig.

anyám okos, erős és tisztességes nő. bárcsak, bárcsak egy picit is odaáig tudnék érni az életemben, ameddig ő. tudnék ember lenni. ember.