fejvadász nem lennék, de a szíjájéjről még mindig nem tettem le. de most ez nem is fontos.
az van, hogy csúszik az út és ilyenkor tökéletesen tudom prezentálni az utat, amin járok déj báj déj. átvitt értelemben, érted. megyek, egy darabig stabilan, aztán megcsúszom (megingok) és onnantól kezdve félek erőteljesen lépni, minden pillanatban csúszásra számítva felkészülten aggódom, ami sokkal fárasztóbb, mintha negyvenszer csúsznék el. logikus nem? szóval az életem ilyen. vagyis én így járom az utam. nem beszélve arról, mikor hó fedi be az egészet és én meg az útnak vélt irányban sétálok, mígnem rájövök, hogy ez nem is az. no way, there's no way baby.