lent. lejjebb. legalul.

megnéztem a brokeback mountaint és sírok. ez van most. most nem bírok játszani, megjátszani, eljátszani, most kibaszottul sajnálom magam, sajnálom a lehetőséget, ami elment, amit nem kaptam meg. sajnálom, hogy esélyem sem volt megoldani, megpróbálni. bármit feladtam volna azért, hogy működjön. hogy boldog legyen.

utálom ezt a tehetetlenséget, amit még mindig érzek. hogy ülök, és arra gondolok, hogy nem értem. nem értem, hogy miért. hogy miért nem egymás mellett fekszünk, miért nem utazunk, miért nem mosolygunk a reggeli kávé fölött, vagy miért nem alszunk el egymáson.

utálom a meg nem tett dolgokat, az el nem mondott dolgokat, a kihagyott lehetőségeket, amelyekre azt hittem, lesz még rengeteg idő, utálom a hangos szavakat, amiket kimondtam, a bántó mondatokat, amelyek elhagyták a számat, a büntető csendeket, amelyekkel raboltam az időt, az időt, ami kibaszottul az egyik legfontosabb.

nem vagyok erős, nem is akarok az lenni. nem vagyok dühös sem. nem haragszom rá. legyen boldog, és kurvára vigyázzon magára, mert én már nem vigyázhatok rá. kurvára ne legyen semmi baja, mert agyonütöm. kurvára legyen boldog, legalább ennyi legyen bazdmeg, ha már én nem tehettem boldoggá, legalább tegye meg más. tegye meg maga. az isten bassza meg.