-

munka után, még bent mocskosul betéptem az erkélyen. olyan volt a hazaút, mintha folyamatosan simogatná valami kellemesen selymes, édes melegség a karomat és a nyakamat. meg hát jó kis zene szólt, nem nagyon akartam hazajönni, de tudtam hogy muszáj. muszáj, mert még pár lépés, és összeesem. nincs amúgy semmi baj, csak a fű miatt volt, meg mert hajnalig voltam fent megint.

egyébként furcsaság van. hihetetlen biztos érzések, és jó érzések, és néha egy egy hullámban rámtörő félelem, de az csak egy pillanat mindig, mert aztán mindig vissza tudom hozni a jelent. csak az a para, amikor a jelenbe lopódzik be a múlt vagy a jövő, de azzal is megbírkozom ám, mert mondom, a lényeg, hogy ami most van az jó. az az enyém, meg azé, aki még átéli velem, és pont. és hát a jelen mindig erősebb valahogy. legalábbis szeretném azt hinni, hogy az. hiszen az az egyetlen, ami van. ami létező. nemigaz?

csodás az élet azért.