dilemma

van egy kolleginám, akit még az első reklámos munkahelyemről ismerek. nagyon tehetséges, de írtó lassú lány, és igazából az van, hogy kurvára érthetetlenül, meg hadarva beszél. na most, a régi munkahelyemen mindig kimentem vele kávézni, mert baszottul egyedül volt (mindig = 3 alkalom), és akkor ő úgy érezte, hogy mi nagyon jó barátok vagyunk. és hát miután elment onnan, hívott, hogy menjek hozzájuk vacsorára, meg fasztudja, csak nagyon kellemetlen volt, mert telefonon egyáltalán nem értettem, mit mond, ezért egy idő után fel sem vettem a telefont már. aztán eltelt vagy két év, és itt újra együtt dolgozunk. és mindig hív enni. én meg mindig kifogásokat hozok, hogy miért nem. és akkor ma már nem hoztam kifogást, mert már tényleg ciki, magam előtt szégyellem magam, amiért ilyen paraszt vagyok. úgyhogy megyünk enni, és nem fogom érteni, amit mond, csak helyeslek majd, meg ühümmözök, és reménykedem, hogy nem valami olyasmira bólintottam rá, ami következményekkel vagy kötelezettségekkel jár, és jaj.