munka

zsóval beszélgettünk ma, miután elindult ribi a buszhoz. többnyire a melóról, és arról, hogy mennyire nem élvezik az emberek, meg hogy nyeglék (ez milyen jó szó), meg apatikusak, és hogy ez valahogy divat, főleg az én szakmámban. érdekes egyébként, hogy reggel szinte ugyanezt a témakört veséztem ki emailben.. mindegy.

szóval hogy ez olyan furcsa. hogy így a nap jelentős részét, az élet jelentős részét a munka tölti ki, és egyszerűen nem hiszem el, hogy lehet valamit utálattal jól csinálni. beteggé teszi az embert az. meg hogy minek csinálja, ha utálja. illetve, hogy nem talál benne szerethetőt. de legfőképp, hogy el kell játszania, hogy utálja.

nem tudom, lehet, maradi vagyok, de engem inspirál a siker, vagy egy klassz eredmény, vagy egy jó beszélgetés. a láncreakciókban hiszek, és pontosan tudom, hogy kell egy motor, hogy elinduljon a gépezet. én szívesen vagyok ez a motor az esetek minimum 75 százalékában, de kurva szar olyan embereket tologatni, akik direkt kiveszik a kerekeiket.

és az a furcsa, hogy ez lehet az egyetlen kiszámítható dolog az életben. ahol pontosan tudod, hogy mit kell tenned ahhoz, hogy valami jó legyen. és mégis. illetve mégsem teszed meg. illetve teszik meg.

lehet persze, hogy követhetetlen vagyok.