egyetemes

egy volt évfolyamtársam meghalt autóbalesetben.
tök érdekes, mert tegnap a zoli blogján olvastam arról, hogy egy tanár a diákjával jól meghalt, aztán ma kiderült, hogy a tanár az évfolyamtársam volt, de ez mindegy is.
igazából csak az az érdekes, hogy próbáltam emlékeket felidézni, de csak azt tudom, hogy tök nagy segge volt a srácnak, mindig azon röhögtünk. meg ilyen bőr oldaltáskát viselt mindig, félúton a tarisznya és az autóstáska között.
élete legnagyobb fájdalma szerintem az volt, hogy nem tudott verseket írni, pedig bazira szeretett volna költő lenni. vagy a franc tudja, tényleg.
engem utált, mint minden jótanuló, hiszen sosem jártam órára, mindig alkoholizáltam, és mégis egész jó jegyeim voltak, meg a tanárok is szerettek. arra emlékszem, hogy sokáig csak az utálat volt az arcán, ha látott, mígnem nyertem valami tdk-t, és akkor már beszélgetett velem, főleg, mikor meglátott a szakestélyen a fogadásból viselt ujjatlan, földig érő ruhában. el is küldtem a gecibe azonnal. azon a szakesten kevés időt töltöttem, mert a zsófit kellett hánytatni a koliban. az ölemben feküdt az oldalára fekve, és egy literes lábast tartottam a szájához. jó móka volt.
na mindegy, a lényeg, hogy persze, szomorú ez, hogy meghal valaki. az viszont még szomorúbb, amikor a wiwen hüledeznek, sajnálkoznak és szomorkodnak azok a csoporttársak, akik szerintem azóta sem beszéltek vele egy kibaszott mondatot sem. de miért is foglalkozom ezzel, nem is értem.