long ago

volt régen egy barátnőm, aki a hallgatásával, a nem beszélek a problémáimról dologgal tulajdonképpen engem tett némává. a mai napig nem tudom, hogy tudatosan csinálta, vagy egyszerűen csak valóban nem vette észre, nem látta a dolgokat.
amikor beszélgetni próbáltam vele, olyan érzés volt, mintha egy acéllemezt feszítettek volna a mellkasomnak, a számnak. és azt hiszem semmit sem utálok jobban, mint a tehetetlenséget.

és ez pont akkor volt, amikor elkezdtem beszélni. mert ezelőtt nem nagyon beszéltem a dolgaimról. mondjuk most sem, de akkoriban kifejezetten szótlan voltam. szóval sok kárt tett bennem azt hiszem az a dolog. akárhogy is. érdekes ez. sokszor eszembe jut az érzés. amikor majd szétfeszít a kimondatlan szavak tömkelege. amikor szeretném elmondani neki, hogy mi a helyzet, mit érzek, de nem tudom, és ehelyett az ő véleményét hallom, azt, hogy szerinte mit érzek, és ez merőben eltér a valóságtól. de nem tudom elmondani. mert nem figyel rám. nagyon, nagyon rossz érzés. nagyon.