mindig mondom, hogy sok a meló, aztán mindig egyre több lesz. nem értem.

viszont vasárnap óta az autómmal közlekedek, ami nagyon jó.

most meg itt van a boogie a szomszéd szobában, bekéredzkedett blogolni, mikor végzett az interjúval a földszinten. szerintem lassan 3 órája. jól elvan. végre nem kell énekelnie:) vagy nem tudom.

a piri olyan jókat ír, nem tudom nézed-e. nézzed szerintem.

egyszer gyerekkoromban, rögtön, miután megvágta a fű a tenyeremet, amit le akartam tépni (elég mélyen, vérzett nagyon), szóval megvágta nagyinál, és bemásztunk norbival a mászókába, szóval ott, egyszer arcon köpött valaki, és azt az érzést ma is tökéletesen fel tudom idézni magamban sajnos. a szagát. meg, hogy mire gondoltam. kemény gyerekek voltunk egyébként, hiába lehettem 5 éves, vagy 6, nem sírtam, meg semmi, csak letöröltem, és játszottunk tovább. norbi meg mondta, hogy szívesen visszaköpi, de mondtam, hogy szerintem nem érdemes. meg féltettem őt, mert akkor még olyan kis nyeszlett volt. viszont bátor. és azt is tudom, hogy egy perc múlva már boldogan rohantunk a temetőbe. nyomozósat játszani. míg nagyika fenyegető hangja nem hallatszott a nyakunkra ülve.