mostanában

csütörtökönként fellép egy csajszi az eklektikában, zongorán játszik mindenféle dalokat. semmi különös egyébként, tehát nincs ilyen iszonyú, mindjárt behugyozok jó hangja, viszont elképesztő kellemes ülni a fotelban, olvasgatni, miközben a roxanne vagy egy leonard cohen dal, vagy valami jazz standard szól.

ma már nem szeretnék inzultálttá válni. még akor sem, ha ez többnyire elkerülhetetlen.

vannak emberek körülötted és ez egyre inkább idegesít. érezted ezt biztos te is. csak az rossz, hogy van egy pillanat, amikor egyszerűen nincsen kedved emberekhez. tudod, hogy kénytelen vagy velük lenni, együtt lenni velük, de belül inkább arra vágynál, hogy ne láss senkit.
közben meg csak azért van ez az egész, mert hihetetlenül vágysz valakire, aki őszintén, és egészen veled van. nehéz ez. nagyon.