csak azért is

beszélni fogok, illetve írni ide. mert éppen jó. éppen jó ütni ezt a szar klaviatúrát és leszarom, hogy értelmes dolgok jönne-e ki ebből vagy sem. tényleg.

moszat mondaná: lárifári. és akkor nem lenne apelláta.

én csak azt mondhatom, hogy tüdőgümőkór. így, egybe.

amikor még varázsceruzát rajzoltam, meg állatkertet, meg kiskakasgyémántfélkrajcárát, akkor olyan jó volt. apámnak kedvességből bed boys blue szöveget írtam 5 évesen hallásból. eképp: jórajnumen ájmömen.. jó, igazából már nem emlékszem rá pontosan.

azóta apukámnak lett hirtelen 3 másik gyermeke, akikkel ő most apukásat játszhat végre.

én meg megtanultam, mi a jó zene.

van az a homeless, aki a kutyafuttatónál szokott mindig ülni, vagy a régi zsinagóga előtt. és mindig nagyon szomorú leszek tőle, és rájöttem, hogy ő azért szomorúbb, mint a többi homeless, mert iszonyú nagy tartása van. mert soha nem kér, soha nem sajnáltatja magát. valahogy végtelen magányos lesz ettől. és valahogy mindig, mindig összemegyek, akárhányszor eljövök előtte.

aztán még azt is szerettem volna magamnak megjegyezni, hogy éjszaka már néha be akarom csukni az ablakot, mert hűvös van. direkt nem csukom még be, hátha bejön rajta valaki.
de egyedül ébredek. és a torkom megfázik ilyenkor. most is.