summa

azon gondolkoztam 5 percig, hogy mit írjak, mi történt a hétvégén. és aztán most egyszercsak eszembe jutott, hogy az túl sok lenne. persze nem olyan értelemben, hogy mennyi helyen jártam, vagy mi mindent csináltam. csak egyszerűen nem tudnám most megfogalmazni azt az élményt, amit a 30adikai és az elseji fűbenheverés, meg eu-nak örülés, meg mosolygós arc látás, meg szotyiköpködés jelentett. nem hiszem ráadásul azt sem, hogy érdemes lenne. örülök mindenesetre, s nem mert ez a csatlakozós sztori most megerősít bármiben is a nemzetemmel kapcsolatban. inkább csak azért mert úton vagyunk. fejlődünk. szépen, lassan.

és a tegnapi múzeumban üldögélés alatt, miközben körbevett a napfény és a fülemben rendkívüli jazz muzsika szólt, szóval ott fent üldögélve arra is rájöttem, hogy nekem nagyon jó. aztán pedig brigi és vajk olyan adag optimizmust élesztettek bennem, illetve nem is optimizmust, inkább úgy mondanám, hogy így felemelték az arcomat, hogy nézzek előre, nézzek körül. szóval köszönöm ezt nekik és azt legfőképp, hogy valamivel könnyebb lettem. valamivel érthetőbb...