egészen

komoly "presztizsem" lett itten az offiszban. ami azért érdekes, mert ma a shadow honlapján talált játékon azt jelöltem, hogy nem számít a presztizs. mondjuk most sem számít a presztizs énnékem, de ettől még meg tudom állapítani, hogy fontos eleme vagyok a gépezetnek. na.

de ezekről annyira nem szeretnék írni, hogy elmondani sem tudom.

vennem kell egy kutyát. tudom, érzem. kell, hogy legyen mellettem egy eb. azt hiszem sikerült túltennem magam bélán. mennyi is? 7 év. talán elég. úgy néz ki igen.

egyébként egyáltalán nem vagyok kishitű. azt hiszem, tudom mik az értékeim. és éppen ezért nem akarok folyton visszaigazolást. egyébként is befolyásol mindig. abban is, ahogy viselkedem, vagy ahogy viselkedni fogok a visszaigazolást adó irányába. érthető ez? én sem nagyon értem. illetve értem, mert tudom, hogy mit akarok mondani.

anyám mindig rámhagyta a hülyeségeket. sose mondta, hogy üjjé le fiam és tanulj. megkérdezte, tudom-e. azt mondtam, tudom. mindig. ő pedig elfogadta az én értékelésemet. elvégre is, úgyis én vagyok az, aki ha nem mond igazat, szív. 14 évesen mentem először a szigetre (akkor még mennyire kellemes volt. a nagyszínpad a dombon. jethro tull koncert.. fiatal agyszerkezet). kérdeztem, mehetek-e. azt mondta, menjek. tudta, hogy úgyis meg tudnám tenni otthon is azt, amitől egyébként rettegtek a szülők a sziget kapcsán. bízott bennem. jó érzés volt. jó pedagógus anyám. szerették a tanítványai. a roma diákok a mai napig megállítják az utcán, hogy kezicsókolom kati néni. nagyon helyesek. éveken át jó barátaim voltak. jöttek locsolkodni húsvétkor és mindig énekeltek és nagyon izgultak. aztán meg voltak nagyon aranyos gyerekek még szép számmal. tulajdonképpen remek érzés, hogy ilyen környezetben nőttem fel. az úttörő táborokról nem is beszélve. mennyi mindent kell megköszönnöm anyámnak. nem is gondolná az ember.