erről jut eszembe

mikor anyám 4-5 éves koromban ideadta a cigijét, hogy szívjak bele, ha annyira tetszik. és állítólag utáltam. és anyám megnyugodott, hogy sose fogok dohányozni. ehhez képest 6 évesen már puha dobozos barna helikont loptunk a boltból az unokaöcsémmel. a tetőn volt egy rejtekhely, ahova dugtuk. és minden délután a legkeményebb kommandós akció a dohányzás megszervezése volt. maga a dohányzás természetesen egyáltalán nem volt érdekes. csak szippantgattuk a cigit, nem ért semmmit az egész. de az, ahogy izgultunk az erkély tetején ülve (nem azon, hogy leesünk-e a 10edikről, hanem, hogy nem jön-e fel valaki a tetőre), és ahogy próbáltuk megszüntetni a cigarettaszagot.. nagyon jó kis taszkok voltak ezek.. izgalmas, csintalan, gyermekélet.

egyszer például lusta voltam levinni a szemetet. és anyám mindenképp azt szerette volna, ha leviszem. ígyhát elindultam (a 9ediken laktunk), de mivel nem volt kedvem és csökönyös is voltam, ezért kidobtam a liftnél az ablakon a szatyrot, vártam 2 percet és hazamentem, mint aki jól végezte a dolgát. és boldog, elégedett voltam, mindaddig, míg a felettünk lakó be nem csengetett és el nem árult az édesanyámnak. ilyen, ilyen ez. de ha jól emlékszem anyám inkább röhögött, mint nem. édsanyám. úgyszeretem. nem könnyítettem meg az életét kisgyerekként, annyi szent.