van egy érzés mondjuk. egy olyan érzés, amit hiába szeretnél tövestül kigyomlálni a lelkedből, egyszerűen nem lehet. ott van. és ott lesz, tudod, hogy ott lesz.

bemész egy múzeumba. tudod, hogy a múzeum tök klassz és csupa olyan képet meg szobrot látsz majd bent, ami neked tetszik. viszont azt is tudod, hogy lesz egy terem, amelyiknek kulcsra lesz zárva az ajtaja. de bemész, mert szereted a képeket, meg akarod nézni, érteni őket. és mikor nézegeted a képeket, párszor elhaladsz a zárt terem előtt, kémlelsz az ajtóra, de nem foglalkozol vele. csak látod. tudatod perifériáin táncol az élmény. aztán egyre több képet nézel és mikor újra elhaladsz a terem előtt, akkor sajnálod, hogy oda nem mehetsz be. sajnálod, hogy nem lehetsz részese annak az élménynek, ami onnan keríthetne hatalmába. és egy idő után azt gondolod, hogy ez nem fair, hogy az egész múzeumot akarod, az összes élményt. és tudod, hogy te mikor bementél, akkor ezzel együtt bólintottál rá a látogatásra, a tudattal, hogy oda nem, de akkor sem tudod azt mondani, hogy leszarom azt a szobát. valahogy nem megy. még ha okos is vagy, meg érett is (?).

ha kérdezel, automatikusan válaszokat fogalmazol meg magadban. ha nem kapsz a kérdésre választ, akkor ezernyi különböző választ generálsz; jókat, rosszakat egyaránt. és vagy olyan mazochista, hogy a rosszabbakat többször gondold megoldásnak...