tegnap életemben talán először éreztem azt, hogy beszélek valakihez, aki egyáltalán nem figyel rám és a legcsekélyebb értelme sincs az egésznek. néz, elvileg hallgat, de nem érti a szavakat. nem hallja. mintha egy bazinagy acélszobában üvöltöttem volna a falnak a mondatokat s azok visszapattantak volna bele a fejembe fájón. azt éreztem, kalodába kerül a tudatom és nem bírok haladni egyről a kettőre. hogy nem enged eljutni egyről a kettőre. mindezt ráadásul úgy, hogy az egészből semmit sem lát az illető. azt gondolja beszélgetünk. hihetetlen, hátborzongató érzés volt.