menjünk ki az erkélyre, megmutatom neked a várost. nézz szét, figyeld meg a szemeddel az épületeket. jegyezd meg jól ezt a nézőpontot.

figyeltétek már az emberek szemét? hogyne figyeltétek volna. de úgy, hogy így néztek bele és nem láttok mást, mert elmosódnak a kontúrok. csak egy színben úsztok, amiben egy sötétség tágul és szűkül, tökéletesen reagálván a legutolsó szavadra, szavára... csodálatos ez.

tegnap este a szódában egyszercsak mögémosont egy fiú. nagyon zavarban volt, megbökte a vállamat és igyekezett volna rávenni arra, hogy jöjjek el az asztaltársaságtól, de nem volt együttműködő hajlam bennem, meg fáradt is voltam, meg egyébként is. szóval kérdeztem mi van, mire azt mondta írt nekem egy verset és szeretné odaadni, de nem itt a többiek előtt, mert kellemetlen. mire mondtam, én, baromi diszkréten, hogy ugyan már, ne hülyéskedj, ha ide akarod adni, add ide. és ideadta és elszaladt szinte. vagy legalábbis én nem véltem felfedezni sehol sem.. nos, természetesen a verset elolvastam, majd a többiek kérésére nekik is felolvastam (bunkó!), majd azon tűnődtem, hogy ha ez a srác így udvarol másoknak is, akkor szar lehet, ha valakinek mégiscsak bejön és nincsen semmi infója róla, mert még a kibaszott keresztnevét sem írja a lap aljára.. és hát nem gyakori vendég arra - én már csak tudom. mindenesetre megható ez, nem? én azt hittem, ez csak régen volt szokás...