olyan rossz, hogy a basszus nem ír, illetve most írt egy picit, de nem volt, jó, hogy eddig nem.

kisgyerekként sokkal határozottabb voltam. tudtam, hogy valami kell, vagy nem. illetve azt valószínűleg most is tudom, de akkor simán kimondtam kerek perec, hogy kell. aztán jött egy időszak, mikor ha nagyon szerettem volna valamit már gátlásos voltam elárulni, így ha rákérdeztek, hogy szeretném-e, akkor is csak azt mondtam, hogy felőlem... és most itt vagyok, mikor aztán már tényleg kellene tudnom mit akarok, meg kellene tudnom kifejezni amit akarok és mégis csak tátogok, mint egy hal némán és nézek megszeppent szemekkel. aztán meg rosszul érzem magam, hogy nem kapom, nem élem át.
hogy kell átmenni a hidon, egyre jobban tudom s hogy még nem mentem át az azért van bizony mert csak az megy át a hidon, aki mindent megbocsát. a folyón túl ott a felejtés és nekem nincs mit megbocsátanom. csak állok a hidon és nézem azt a pontot és majdcsak jön egy alkalom. - ezt énekelte régen a müller, amikor még értek valamit a szavak, amik kijöttek a száján. illetve lehet, hogy akkor sem, de számomra még hitelesnek tünt.