egészen biztosan lesz majd egyszer egy pillanat, amikor azt fogom érezni, hogy jól vagyok teljesen egyedül is. tudom, hogy lesz ilyen pillanat, mert egyszer kell, hogy legyen. és akkor, mikor majd valahol lélegzem, mikor majd a szemeimmel tudatosan nézek egy irányba, akkor majd azt fogom gondolni milyen gyenge voltam. azt fogom gondolni, hogy megtanultam előre nézni. megtanultam. az a pillanat valószínűleg még baromi messze van. minden alkalommal, mikor eszembejut még kicsit beleremeg a gyomrom abba a tudatba, hogy nélküle kell lennem. még nem bírom, mikor egyedül fekszem az ágyba és azt sem bírom, ha nem látom az arcát, mikor felkelek. de abban a pillanatban jól fogom érezni magam egyedül, sőt, azt fogom gondolni, hogy pillanatnyilag nem is tudnék jobbat ennél az egyedüllétnél.

íjjá feszülsz, fejedet bokáddal
mintha összekötné egy láthatatlan
ideg. kezeid körömgyökerüket
eresztik hátamba megfontoltan
karomban tartom varázsijjamat
magamnak szegezlek - azonnal lősz
s riadt tekinteted testeddel egyként
remegve ernyed - nyugszik bennem
földed vagyok. házad vagyok. éjszakád.