olyan

olyan mellette, mintha otthon lennék. úgy értem, mintha megérkeztem volna. mert valószínűleg otthon vagyok. megérkeztem.

luck

vannak dolgok, amiket az ember nem ért, csak szimplán befogad. vagy nem is az, hogy nem ért, hanem nem érdekes, hogy érti-e őket. jó dolgok. amiket vagy megérdemlünk, vagy nem, az mindegy is. mindenesetre végülis piszok szerencsés vagyok.

őrület

van ez az őrület, nevezzük így. bár téves szó, mert nem őrültem meg, ugyanakkor egészen biztosan nem vagyok magamnál, vagy pont lehet, hogy most van az, hogy nagyon is magamnál vagyok. végre magamnál vagyok.

végülis hullám

roadmovie, de ez nem jó szó. egy egyfolytában erősödő hullám. minden felületet elérő. ölelő.

na az

van az az érzés, amikor kikapcsolod az agyad, vagy az is lehet, hogy kikapcsol ő magától, szóval, hogy nincs, nem csinálja a megszokott köröket, háttérbe vonul, talán még csak szemlélődni sem szemlélődik, és akkor elengeded magad, sőt, mondjuk úgy, hogy átadod, és jó érzés, annyira jó, hogy már meg sem lep, mert olyan intenzitása van neki, hogy az már nem fér bele, meg a meglepetéshez agy kell, ami ugye éppen a háttérben fotoszintetizál, szóval az az érzés az érzések egyik legjobbika.

ott

eltűnt belőlem, kiszállt belőlem, kikerült a pont. ez most már biztos, és egyébként jó érzés. eddig is biztos volt, a lamentálás oka sosem ez volt, hanem az értetlenség.

nyitott lettem hirtelen és érdeklődő. nyugodt. végtelenül nyugodt.

ott vagyok a helyemen.

allisfulloflove

you’ll be given love. you’ll be taken care of. you’ll be given love. you have to trust it.

maybe not from the sources you have poured yours. maybe not from the directions you are staring at.

twist your head around. it’s all around you. all is full of love. all around you.

nincs figyelem

azt nem tudom, miért kell hazudni. illetve tudom, mert vannak emberek, akik képtelenek elfogadni, ha valaki szemében nem jók. meg hát érzelmileg 16 évesek. tinik.

nem tudom, nem tudom.

tegnap este felkúrtam magam, mert annyira szánalmas ez az eső utáni köpönyeg. soha nem mondanék semmi rosszat arról, akit szerettem, a kapcsolatunkról meg pláne nem. és akkor ez még nem is a hazugság kérdésköre. mindegy. ő mond. hát mondjon.

egyszer majd felnő, vagy nem nő fel, és akkor örökké kurvaboldog lesz. tulajdonképpen mindegy. de az biztos, hogy amíg képtelen lesz őszintén, nyíltan beszélgetni, addig tőlem nem kap sem figyelmet, sem szeretetet.

emésztés

az biztos, hogy a rendes emésztés segít abban, hogy az ember jobban érezze magát. meg hát klasszik: nem tudod megemészteni a dolgokat. jelentem, most már meg tudom emészteni. kapják be a dolgok, akkor is megemésztek!

felülemelkedés

felülemelkedés, mint régi-új módszer. ez lesz. más nem lehet. nyílván ez is csak addig, míg valami meg nem érint úgy, hogy kurvára nem bírok majd felülemelkedni, de egyelőre jól megy ez.

kis

ma már buddha vagyok, nincs para.

lent. lejjebb. legalul.

megnéztem a brokeback mountaint és sírok. ez van most. most nem bírok játszani, megjátszani, eljátszani, most kibaszottul sajnálom magam, sajnálom a lehetőséget, ami elment, amit nem kaptam meg. sajnálom, hogy esélyem sem volt megoldani, megpróbálni. bármit feladtam volna azért, hogy működjön. hogy boldog legyen.

utálom ezt a tehetetlenséget, amit még mindig érzek. hogy ülök, és arra gondolok, hogy nem értem. nem értem, hogy miért. hogy miért nem egymás mellett fekszünk, miért nem utazunk, miért nem mosolygunk a reggeli kávé fölött, vagy miért nem alszunk el egymáson.

utálom a meg nem tett dolgokat, az el nem mondott dolgokat, a kihagyott lehetőségeket, amelyekre azt hittem, lesz még rengeteg idő, utálom a hangos szavakat, amiket kimondtam, a bántó mondatokat, amelyek elhagyták a számat, a büntető csendeket, amelyekkel raboltam az időt, az időt, ami kibaszottul az egyik legfontosabb.

nem vagyok erős, nem is akarok az lenni. nem vagyok dühös sem. nem haragszom rá. legyen boldog, és kurvára vigyázzon magára, mert én már nem vigyázhatok rá. kurvára ne legyen semmi baja, mert agyonütöm. kurvára legyen boldog, legalább ennyi legyen bazdmeg, ha már én nem tehettem boldoggá, legalább tegye meg más. tegye meg maga. az isten bassza meg.

ph

a pöttyeidet
senki sem köti össze
szívvel. lélekkel.

nem

már rég nem fáj amúgy.

szopóka

egy picit már várom ennek a hétnek a végét, mert félek, hogy nem szoptam még eleget. péntek van. még annyi minden jöhet.

mese

leült és nézte a portugeisert maga elõtt az asztalon. mélyvörös volt, és úgy feszült az öblös pohárban, mintha tortazselével lett volna összekeverve. pont erre a nyugalomra vágyott, ezt akarta magába szippantani, hogy a furcsa kételyek, érzések és megérzések helyett ez az anyag töltse fel, töltse ki az ereit, és maximum a bõrén keresztül érezzen. maximum.

pénz

a másik meg, hogy miért nincs pénzem. most is, jön egy lehetőség, és kurvára nincs pénzem. annyira szarul csinálom, hogy még, egyszerűen nyomni kéne magam, tolakodni előre, mint az állat, de kurvára nem megy. nem vagyok ilyen. nem tudok segget nyalni és elől lenni, mindenki hátán átgázolva, vagy a saját értékrendemen. az a legdurvább. ha azon megyek át.

szóval sosem leszek gazdag. ez nyílvánvaló. de legalább elképzelem, néha még lottót is veszek, mikor úgy van.

játszma

egyébként meg rohadtul unom a játszmákat. mindig, mindenki, mindenhol játszmázik, és ettől a faszom kivan. játszma van a munkahelyen, a barátságokban, a kapcsolatokban, mindenhol.

faszért nem lehet egyenesen, szépen, őszintén csinálni mindent. ha őszinte vagyok, akkor túlságosan nyersnek, vagy ostorozónak titulálnak, de hát baszki, miért jobb egy elmismásolt, elkent hazugság, féligazság, mint az őszinteség? hogy lehet jobb? kinek kell?

faszért nem lehet kimondani a dolgokat, hogy végre megbírkózzunk velük. hogy megoldjuk, megpróbáljuk megoldani, vagy ha látjuk, hogy megoldhatatlan, akkor hagyjuk a picsába az egészet.

nem tudom, az emberiségben ez az egyik legellenszenvesebb dolog, a színház, az álság, a hazugság. gyűlölöm, komolyan mondom, és épp ezért kedvem sincs már sokszor elkezdeni valamit, mert úgyis mindig ez van. kurvára mindig ez van.

hosszú tél

biztos a hosszú tél az oka. de valahogy nincs kedvem az egészhez. nincs kedvem elkezdeni előlről, nincs kedvem energiát fektetni valamibe, aminek úgyis vége lesz. ha elkezdődik egyáltalán.

másfelől meg még mindig sokszor azon kapom magam, hogy a fejemben képek vannak, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. hogy miért nem csináltam úgy. nem gyakran, de jönnek ezek, és elég szomorúvá tudnak tenni. pedig tudom, hogy nem csak rajtam múlott. tudom.

szóval ez egy majdhogynem depressziós időszak, úgy vágyom a napocskára, mint egy falat kenyérre, és akkor még bele sem mentem abba, hogy mennyire unom a munkámat is. micsoda kötés, mi? mindegy.

ma jön az unokatesóm, nálam fog lakni, én meg megyek, mert a faszomnak sincs kedve nézni a fájdalmas arcát. így.

relatív

egyébként meg fáradt vagyok, megint az az időszak van, vagy jön, amikor nem tudom, mi értelme az egésznek, de már baromi jól beállt a védekező rendszer, mert ahogy kezdek ebbe belesüppedni, már jönnek is az érdekes megkeresések, amik nyílván kihúznak majd, és akkor az klafa.

ettől függetlenül persze teljesen hiábavaló minden az életben, bizonyos szempontból pedig a legkisebb fűszál is kurva hasznos, és mindenből lehet tanulni. csak attól függ, hogy épp milyen kedvemben vagyok.