azt mondja ma apám pizzázás közben, hogy még egy közös dolog van bennünk: mindketten a lányokat szeretjük. persze, ócska vicc ez, de ha egy évvel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy ez lesz egy este az eklektikában, akkor az illetőnek azt mondom, hogy vegyél tulipánt, és sétálj vele picit.

szombaton a nagyi sokkolt. arról beszéltünk, hogy akkor mi most szülünk-e vagy örökbe fogadunk, vagy ha majd valaki ad spermát, akkor papírozzuk le, hogy később ne követeljen.

meg hogy nincs ezzel baj semmi.

megint kezdődik.

miközben meg a faszomat.

végem van a lauryn hill-től amúgy. nemcsak ahogyan énekel, reppel... legfőképp a szövegek. még ha tökéletesen másban vagyok is, annyira át tudom venni tőle az érzést, hogy a végén azon kapom magam, hogy majdnem már könnybe lábad a szemem, hogy milyen geci is az élet, és tényleg baszki, ha már kidobtál, engedjél el, aztán percek kellenek, hogy rájöjjek, hogy hiszen ez nem is az én életem.

és baszottul idegesít az is, hogy az emberek mindent megtesznek azért, hogy ne legyenek magányosak. eleve kudarcra ítélt kapcsolatokba kezdenek, és alámennek másoknak, pedig amíg nem találják meg, fogadják el önmagukat, soha sem szűnik majd meg a magány.

önmagad hiánya a magány.

a társra vágyni kell. nem a magánytól kell félni. és nem csak úgy, egy társra kell vágyni, hogy valaki végre legyen már melletted.

egyszerre minden, és egyszerre semmi.

sokszor egyszerűen egy fémes ajtó jön, és ahelyett, hogy a kulcsot keresném, toporogni kezdek. persze, hisz annyi minden van, nem is biztos, hogy be akarok menni, nem igaz?

utálom a kánikulát egyébként. az ember ilyenkor még a gondolatait is csak egy szétolvadt, ragacsos masszának érzi.

marokkó úgy kellett, mint egy falat kenyér. pontosítok. a pihenés úgy kellett, mint egy falat kenyér.

persze semmi sem változott, úgy értem, talán mégis én egy picit. nyugodtabb lettem, kicsit mint régen.

nem sietek és nem siettetek.

és mindig rájövök, hogy a bizalom az éltetője mindennek két ember között. vagy fordítva. a nembizalom a gyilkosa.

ez baszki. na mindegy.

amúgy tök szomorú vagyok, de tényleg.

mindegy. holnap megyünk marokkóba, azért az elég jó lesz. most meg egy parizeres szendvicsen töröm a fejem, hogy akarom-e tényleg, vagy csak tévesen riasztott a gyomrom.

mindjárt megyünk marokkóba, és hál istennek nem érzem azt, amit mindig mindenki szokott elutazás előtt, hogy na, ez rámfér már, meg ez lesz a megváltás, és akkor végre most minden jó lesz, és hogy mindent kipihenek, meg ilyesmi, csupán azt érzem, hogy jó lesz ott.

egy kurva bonyolult döntést kellene meghoznom, és emiatt kezdeményeztem kommunikációt is a főnökömmel, akivel eleinte nem akartam, mert azt gondoltam, hogy ez nem az én dolgom. aztán hogy mi lesz, azt nem tudom.

tegnap kerestem egy képet itt a blogon, és megint belefutottam abba, hogy régen sokat írtam, meg értelmeseket is írtam, és akkor most nem tudom, hogy lusta vagyok, vagy üres vagyok, vagy csak szótlan. persze tulajdonképpen mindegy is.

mindig mikor kilépett a napfényre, egy percre megvakult. azért szerette ezt, mert ilyenkor az élet olyan volt számára, mint a csecsemőknek, ismeretlen és újszerű és csodálatos. pár másodpercre tudott hinni a szépségben, tudott bízni a szépségben.

vannak dolgok, amikhez nem értek. ez azért rossz, mert zavar, ha ilyet kell csinálnom, és nem megy gördülékenyen. érthető, nem? de.

egyébként elegem van eléggé, nem is nagyon tudok már koncentrálni, ahogy kellene.

where do we go now?

front.

olyan fura egyébként itt. és nem tudok, mit kezdeni az színjátszó emberekkel. ma nagyon nem.

meg nem tudom.

lenyugodtam azt hiszem. persze az érzés nem múlt el, csak most már nem érdekel. vagy legalábbis elnyomtam, rápakoltam, nem foglalkozom vele.

anyám elég beteg, de csak megfázós cucc, legalábbis remélem. hívott ma, hogy holnap átkér engem egy pesti szavazókörbe, mert szavazni kell. és végülis igaza van. jut eszembe.

szeretnék jó ember lenni egyébként, de olyan kibaszott nehéz ezt megvalósítani, basszameg.

azt sem tudom, mi merre megy, de tényleg. és mi értelme az egésznek, ha nem csinálok valami értelmeset, amit úgy szeretek tényleg, meg jól is érzem magam tőle tényleg. baszki, tinédzser korom óta basztatom magam ezzel, és nyílván nem én vagyok az egyetlen, aki ezen pörög, de magamnak én vagyok a középpontban, ez érthető is valahogy.

de most tényleg, mi a fasz van ilyenkor. amikor meg kell élni, meg nem akarok ebből élni ütközet van. mi a jó kurvaélet.

én nem tudom, hogy a francba kellene ezt az egészet menedzselni, hogy minden nap úgy kelhessek fel, leszámítva a koránkelés kényszerével folytatott miniviadalokat, hogy baszki, na tökjó, mi lesz ma bent, vagy hogy végre folytathatom, amit elkezdtem tegnap. nem tudom, hogy lehet ezt elérni, mert nagyjából mindig adott minden, de aztán jönnek a körülmények, meg a lusta, fantáziátlan, félős faszok, és mindent lesmirgliznek, és csodálkoznak, ha az ember egy idő után úgy belefásul, hogy egy melegebb nyári napon lángra kap, és porrá, hamuvá ég egy aprócska pillanat alatt.

nem tudom, mi van az emberekkel úgy általában. nem értem őket. nem értem, miért nem úgy próbálnak csinálni doglokat, hogy örömüket leljék benne. nem értem, miért nem előre, felfele törekszenek, miért arra mennek, hogy egyhelyben, nyugiban megússzanak mindent a következő átutalásig. nem értem.

és akkor még nem is beszéltem a harcról, a kibaszott hátamat figyelésről, meg arról a szerepjátékról, ami miatt az emberek egy idő után elfelejtik, kik is voltak valójában..

a faszom kivan vastagon az egésztől már megint, és nem vagyok biztos benne, hogy érkezhet egy olyan impulzus mostanában, amitől megint azt mondom majd, hogy mindegy baszki, azért én pörgetem, mert végülis egyéletemegyhalálom.

faszkivan.

ültem egyhelyben, nem történt velem semmi, és egyszer csak felkúrtam magam, mintegy spontán, de még csak fel sem kúrtam magam, hanem azt éreztem, hogy minden kurvára szar és faszkivan, mint mikor ezren beállnak az intimszférádba, vagy nem látsz ki a buszon az első ülésen a sofőr mögött az ablakon, egyszerűen szar, és feszült, és faszkivan, és nem értem kurvára, így azt sem tudom, hogyan szüntethetném meg.

tolod, tolod, tolod, aztán jó lesz, és ott maradsz csöndben.

abban a nem ritka szituációban találtam magam ismét, amikor már nem tudom, melyik szál hova és honnan fut, és kinek kell felkapnia, és hova kell kivezetnie.

nem hibáztam, csak egyszerűen jöttek itt emberek, vagy pont azáltal, hogy nem jöttek ide emberek, a lényeg, hogy a szálak elindultak, elmozdultak, eltűntek, megvastagodtak, összebonyolódtak, és én most ülök, és nézem ezt az egész gombolyagot, és kurvára nem fogok semmit sem kezdeni vele, max elvágom a picsába egy ollóval az egészet, hogy át tudjak haladni a lifthez, onnan meg a kurva nagy szélben haza.

kicsit bekattantam talán, vagy nem tudom, mi van. 

unok mindent, és lassan már idegesít is minden, bár ennek ellenére bazijól megy a meló, úgy értem, gyorsan, meg faintosan, legalábbis a rámeső részek, azok pörögnek ezerrel. mégis azt érzem, hogy rohadtul nincs kedvem az egészhez. persze máshoz sincs, és most itt ez az egész a melóról szól, mert nemmeló téren egymillió dologhoz lenne kedvem, plusz még egy.