a másik meg, hogy miért nincs pénzem. most is, jön egy lehetőség, és kurvára nincs pénzem. annyira szarul csinálom, hogy még, egyszerűen nyomni kéne magam, tolakodni előre, mint az állat, de kurvára nem megy. nem vagyok ilyen. nem tudok segget nyalni és elől lenni, mindenki hátán átgázolva, vagy a saját értékrendemen. az a legdurvább. ha azon megyek át.
szóval sosem leszek gazdag. ez nyílvánvaló. de legalább elképzelem, néha még lottót is veszek, mikor úgy van.
egyébként meg rohadtul unom a játszmákat. mindig, mindenki, mindenhol játszmázik, és ettől a faszom kivan. játszma van a munkahelyen, a barátságokban, a kapcsolatokban, mindenhol.
faszért nem lehet egyenesen, szépen, őszintén csinálni mindent. ha őszinte vagyok, akkor túlságosan nyersnek, vagy ostorozónak titulálnak, de hát baszki, miért jobb egy elmismásolt, elkent hazugság, féligazság, mint az őszinteség? hogy lehet jobb? kinek kell?
faszért nem lehet kimondani a dolgokat, hogy végre megbírkózzunk velük. hogy megoldjuk, megpróbáljuk megoldani, vagy ha látjuk, hogy megoldhatatlan, akkor hagyjuk a picsába az egészet.
nem tudom, az emberiségben ez az egyik legellenszenvesebb dolog, a színház, az álság, a hazugság. gyűlölöm, komolyan mondom, és épp ezért kedvem sincs már sokszor elkezdeni valamit, mert úgyis mindig ez van. kurvára mindig ez van.
biztos a hosszú tél az oka. de valahogy nincs kedvem az egészhez. nincs kedvem elkezdeni előlről, nincs kedvem energiát fektetni valamibe, aminek úgyis vége lesz. ha elkezdődik egyáltalán.
másfelől meg még mindig sokszor azon kapom magam, hogy a fejemben képek vannak, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. hogy miért nem csináltam úgy. nem gyakran, de jönnek ezek, és elég szomorúvá tudnak tenni. pedig tudom, hogy nem csak rajtam múlott. tudom.
szóval ez egy majdhogynem depressziós időszak, úgy vágyom a napocskára, mint egy falat kenyérre, és akkor még bele sem mentem abba, hogy mennyire unom a munkámat is. micsoda kötés, mi? mindegy.
ma jön az unokatesóm, nálam fog lakni, én meg megyek, mert a faszomnak sincs kedve nézni a fájdalmas arcát. így.
egyébként meg fáradt vagyok, megint az az időszak van, vagy jön, amikor nem tudom, mi értelme az egésznek, de már baromi jól beállt a védekező rendszer, mert ahogy kezdek ebbe belesüppedni, már jönnek is az érdekes megkeresések, amik nyílván kihúznak majd, és akkor az klafa.
ettől függetlenül persze teljesen hiábavaló minden az életben, bizonyos szempontból pedig a legkisebb fűszál is kurva hasznos, és mindenből lehet tanulni. csak attól függ, hogy épp milyen kedvemben vagyok.
amikor éppen akkor nézek meg egy videót, mikor pontosan ugyan ebben a gondolatban vagyok, vagy ugyan ezekre a dolgokra jutok, következtetésekre, és amikor pont annyi kell, hogy valaki azt mondja, ez a jó, ez a normális, na olyankor boldog vagyok.
http://www.ted.com/talks/lang/hu/brene_brown_on_vulnerability.html
nehéz a fejem, tele van faszságokkal.
menni kellene sétálni, meg vezetni, nézni bele a sötét éjszakába és hagyni, hogy kitisztuljon minden, ami a hosszú hónapok alatt egymásra komposztálódott az agyamban. a szívemben.
örülök egyébként, alapvetően örülök, mert jó dolgok történnek velem, csak ne basznék el mindent, mindig.
és nem. nem akarom újra, félek tőle. nem akarom. nem akarom. miközben annyira szeretném, de nem akarom. és most nem a régiről beszélek, hanem az érzésről beszélek, ami nyilvánvalóan köröttem, bennem ólálkodik. és ami a legfélelmetesebb dolog a világon, még akkor is, ha a legszebb érzetet kelti életre, lobbantja lángra, festi meg.
akarom. de nem akarom.
egyrészt, kérem vissza a monyómat. másrészt, kérek önbizalmat, hogy ne csak gondolatban legyek kurva nagy macsó, az isten bassza meg.
de most tényleg, kurvára elegem van a beszariságomból is, meg a politikailag korrekt látás- és/vagy bánásmódomból is, meg úgy nagyjából mindenből.
utálom az agyamat, utálom a szívemet és utálom a testet is, ami ezeket magába fogadja, olykor meg szarok az egészbe, hiszen úgy, ahogy van, tökéletes minden - a létező világok legjobbikában mi más lehet, ha nem tökéletes.
és bassza meg mindenki, de legfőképp én basszam meg, hogy ennyit problémázom már megint totál faszságokon.
tétova tilitolizás, töprengő téboly.
március van, basszameg, amire vártam, aztán mi van, betegség van, hogy se erőm, se kedvem ne legyen menni. pedig menni kéne. menni kéne, mert olyankor jönnek a csodák, az élmények, a színek, a képek, a hangok és az illatok, és a régiek helyére jönnek, ami hasznos. gecihasznos.
micsoda hülye állat az ember, most komolyan. milyen dolgokon tudunk merengeni, milyen dolgokba vagyunk képesek majdnembelehalni?
nem is tudom. kezdek kiszabadulni a szívem fogságából, amitől féltem, és amit olyannyira vágytam, hogy nincsen rá szó sem. most itt van, érkezik. örülnöm kellene, de ehelyett mély apátia van. a jól ismert apátia. az.
egyáltalán, mire fel ez a ragaszkodás? mi a franchoz ragaszkodom? miért akarok valamit, ami már nincs, ami már nem olyan. ami már soha többé nem lehet, nem lesz olyan.
keserű vagyok, mert nem így kéne csinálni. tudom, érzelemmentesen kellene, és akkor el lehetne kerülni a teljes erőből falnak futást, de én már csak ilyen vagyok. nekifutok, hátha most lesz ajtó, de nincs. nem épített a tulajdonos, marad a kőkemény beton és a keserű íz a számban, amit a hirtelen fájdalomból való magamhoztérés okoz.
minek keresem az ajtót egyáltalán. miért nem fogadom el, hogy nincs, talán soha nem is volt. nem ő zárta be, nem én csuktam be magam után. egyszerűen csak nem volt.
azért ezek a hirtelen hidegek és havazások vissza- visszarántanak, hogy basznák meg. és végtelenül fáradt vagyok, ami most már zavaró kissé.
egyelőre még nem látom értelmét egy csomó dolognak, de mint ahogy eddig is mindig kiderült a végén, hogy miért jó, vagy nem jó valami, most is ki fog.
megyek a postára. a hóban. faszomat.
mert végülis mit is kezdjen az ember azzal az energiával, ami már nem kell senkinek. mi lesz a tūzzel szalonnasütés után. meddig szunnyad a hamu között megbújva egy-egy még mindig izzó parázs.
azért azt mindig nagyon érdekes és furcsa hallani, hogy valaki olvassa ezt a blogot.
egyrészt két olyan eset is volt, hogy találkoztam olyan emberrel, aki régen olvasta, és segített neki, vagy legalábbis jó volt, hogy találkozott vele.
másrészt meg csupán az is érdekes, hogy valaki elolvas valamit, és azon felkúrja magát, mert ugye ismer. hogy így hat rá. érzelmileg. amiben én vagyok. annak ellenére, hogy nem kommunikálunk. csak ez van. hogy olvassa.
szóval furcsa ez.
arra is mindig rájövök, hogy az erő, az nem egy ilyen konkrét, meg nem is misztikus dolog. és hogy mindig, mindent önmagunkban kell keresnünk, mert az a biztos.
évekkel, nagyon sok évvel ezelőtt volt utóljára, hogy reggelig maradtam az eklektikában, hogy felmostunk, zenét hallgattunk, aztán reggelit csináltunk és együtt kávéztunk, miközben kint feljött, majd sütni kezdett a nap.
jó, ma egy fos vagyok, de kurvára kibaszottul jó volt, jól esett. olyan volt, mint akkor. és akkor nagyon jó volt.
ja, végülis megszokom, persze. nem szabad bízni senkiben sem, ez az
egy, ami biztos, a többi meg olyan, hogy sosem tudhatod, mikor szakad,
törik, reped, omlik össze az egész. kiszámíthatatlan, bizonytalan.
most
kezdek kicsit befordulni, úgyhogy kurva gyorsan legyen tavasz, hogy
kisétáljam magamból a sok szart, mert már tényleg elegem van.
meg hát a kedvesség a lényeg. szarok én a játszmákra, ha valaki fontos bazdmeg, akkor kedves vagyok. azért mert más kifordul magából, én még nem fogok.
csak azt sajnálom, amit nem tettünk, amit nem tehettünk meg. ha az ember tisztában lenne azzal, milyen rövid ideje van, és milyen kurva gyorsan szárnyal az a kevés idõ is... mégis mindig elfeledkezem errõl. a legfontosabbról. hogy mi van, ha holnap már nem tehetem meg.
a bizalom olyan, mint egy lázmérõ, ami ha eltörik, indul a végtelen para, hogy hova került még üveg és higany darab.
