elengeded

egyébként meg úgy lehet letenni valamit, és tovább menni nélküle, ha mikor lehajolsz, hogy letedd, elengeded. nem fogod tovább. elengeded.

koreakedd

milyen ironikus, hogy amikor lefekszem korán, akkor órákon át nem tudok elaludni. és mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. azért nem alszom, mert gondolkozom, vagy azért gondolkozom, mert nem alszom. ezen is gondolkoztam többek között, mígnem fél 4-kor átmentem cigizni a szivarszalonba, és néztem egy kicsit a pixeleket.

nem kétséges, hogy gecifáradt vagyok, jó lenne átölelni valakit és úgy aludni el, érezni a test melegét. az illatot. vagy nem tudom. igazából ez is hülyeség, akkor is boldog lennék, ha egyedül tudnék egy klafát aludni az ágyamban, basszameg.

nincsen semmi. koreakedd, itt szopunk az officeban, csupa olyan emberrel körülvéve, akik szöges ellentéteink. ellentéteim. mindegy persze. szarni bele, nyomni kell, menni előre, míg aztán majd egyszer csak meg nem halunk, mert öregek leszünk. éljen, éljen, éljen.

richest man in babylon

minden távolodás közeledés valami felé. milliméterekről beszélünk. lassú, biztos, egyenes mozgásról, egy útról, amire nem akartam tévedni, és egy útról, amelyre régóta rá akartam térni. minden fájdalom tompul szép lassan, épp ez az egyébként, amitől féltem. hogy egyszer csak nem érzem már azt, amitől gazdagnak éreztem magam.

hit

minden, mindig az illatok körül forog. és mindenről, mindig az illatok tehetnek.

és hinni kell. mindig az a vége, hogy hinni kell, mert a hit az, ami miatt végül úgy cselekszel, hogy sosem fogod azt érezni, hogy feladtad. feladni olyan könnyű, mint pirítósra kenni a napon felejtett vajat.

muzsika

szóval most megint tanulok gitározni, és kurvajó. azt szerettem az éneklésben is, hogy az a 60 perc az arról szól, amiben jól érzem magam. a zenéről, egy-egy kedvenc dalomról. végre nem érzem azt, hogy fárasztok valakit, amiért lelkesen papolok arról, amiről a legjobban szeretek lelkesen papolni.

ma madonnát tanultunk, majd meghaltam, olyan nehéz volt, de imádom, hogy sikerül, és olyan, mintha egy 25 éves álmom válna valóra, ami kurva jó érzés.

ez most egy ilyen bejegyzés, semmi extra, csak ezt le kell írnom, hogy emlékezzek majd arra, milyen iszonyú szerencsés vagyok, hogy az életem szerves része lett a zene.

mondom

gyerek

miért tűnik el a gyerek, azt nem tudom, hogy így miért mondja mindenki azt, hogy meg kell komolyodni, fel kell nőni. miért ne lehetne mindezt úgy, hogy marad az a jófajta gyerek bennünk, miért jelenti a felnőttség azt, hogy nem maradhatunk játékosak, kíváncsiak, érdekesek, spontánok és kalandosak? miért lenne egyenlő a felnőttkor a kiszámíthatósággal és hasonlósággal. a komolysággal. ki határozta meg ezeket a dolgokat, vagy hogy van az, hogy ebbe így kollektívan, hallgatólagosan mindannyian beleegyeztünk?

pillanat

miért kellene látnom a jövőt, miért akarom látni, ugyebár. a kérdés jogos.

ha valóban csak azzal foglalkoznánk, ami a pillanat, sokkal kevesebb stressz lenne. sokkal, sokkal kevesebb.

megingathatatlan

az a rossz, amikor a gondolataival marad az ember. mondjuk már annyira nem vészes, sokkal ritkábban törnek elő a mélyről a képek, amelyek vonszolják magukkal az illatokat, hangokat, néha olyan elbaszottul hitelesen, élőn, hogy még a tapintást is érzem az ujjaim hegyén.

de azt tudom, hogy nincs értelme elmenni, elütni az időt, a gondolatokat, elkerülni ezeket az emlékgejzíreket, mert egyszer csak úgyis kitörnek, sokkal inkább hagynom kell, hogy megtörténjen, aminek muszáj megtörténnie, és hogy egyre csak apadjon a forrás, gyengüljön az energia, ritkuljon a kitörés.

meg hát mindenből kurvára tanulok. abból is, ahogy figyelem, hogyan hat rám ez az egész. az analízisen már túlvagyok, a múlt elemzése kipipálva, maradt a hatás, az effekt elemzése, a viselkedés lekövetése. mert meg kell tanulni kezelni ezt is.

szóval, nem, nem vagyok már a padlón. nem is voltam a padlón, ez egy téves megfogalmazás. inkább csak azt mondanám, hogy elvesztettem a gyökereket, mint amikor titokban elvágják a szálakat, amelyeket szép lassan szőttél, szőttetek, aztán kurvára nem találod a helyed, nem találod a részedet.

nincs ezzel gond, leszedegettem a kis fonalakat, és leültem. mindig is tudtam, hol a helyem, hol és ki vagyok. a legfontosabb dolgokat birtoklom továbbra is, egyik közülük az alapvető optimizmusom. és hitem. rendben vagyok. megingathatatlan vagyok. és ez a tudat azért valahol boldoggá tesz.

hihetetlen egyébként, mennyire el tudja hinni az ember azt, hogy örökké tarthat egy állapot.

olvadás

23 nap és március. valahogy a márciusra raktam rá most azt a felelősséget, hogy akkor megold mindent. nem mintha lenne probléma, mert valójában már minden mindegy. valahogy úgyis lesz, mindig van valahogy, olyan nincsen, hogy sehogy sincs. és általában minden jól van, mert a lényeges dolgok mégis csak azok, hogy az ember létezik, meg érez, meg a szülők, szerettek jól vannak, és punktum. ha hirtelen náci lennék, na az probléma lenne, de nem ez a helyzet áll fent, ráadásul az idő barátom, és az idő szépen lassan rendbe tesz.

szóval 23 nap, és jön a március. kicsit úgy érzem magam, mint a fagyasztóból kivett húsdarab, ami kibaszott lassan olvad a konyhapulton.

-

mint amikor rálépsz a hóra és az összemegy, elfolyik, elillan.
alakot vált, halmazállapotot, színt.
a változásban sosem maga a változás ténye a fájdalmas.
hanem a hirtelen más-állapot.
hozzászokni. megismerkedni vele. alkalmazkodni hozzá.
görcsösen érteni akarom, ezzel lopva az idõt az új állapot megismerésétõl.
késleltetem az alkalmazkodást.

a szerelmet nem lehet hirtelen beszüntetni.
az továbbra is tárgya irányába igyekszik, lendületlenül.
a szerelem bátor és egyenes.
megfékezhetõ, de nem titkolható.
a szerelem erõs, öntudatos és határozott.
őszinte.
a szerelem nem hazudik. azt sem tudja, mi az a hazugság.
a szerelem szerelembõl táplálkozik, és hiányában szépen lassan elapad.
ez az, ami egyszerre megrémít és megnyugtat.

egy kincs birtoklása veszélyes, az ember sebezhető olyankor.
elvesztése bánat és megkönnyebbülés.

a szerelem biztonsága csak akkor létezik, ha kölcsönös. máskülönben sebezhetõ, gyönge, bizonytalan lénnyé válik a szerelmes ember.

micsoda illúzió, hiszen ugyan azok vagyunk. semmit sem változunk, semmi sem változott.

egyfelől - másfelől

szóval történtek dolgok. sokféle, nehéz, könnyű, mély, jóleső, fájdalmas. sokféle dolog történt.

nem leszek konkrét, sosem vagyok konkrét, csak most valahogy ki akarom írni magamból az érzést, ami egyfelől félelmetes, hideg és éles és fájdalmas, másfelől meg - és ez az érdekes része - valahogy nyugodt és világos. mint amikor az ég feletted vihart jósló, és talán esik is, meg dörög, még az is lehet, hogy jégeső, de ott arrébb látod, hogy mi van a felhők fölött, és tudod, hogy ha lassan is, de mozgásban van ez az egész, az égbolt, a rettenet, és előbb-utóbb az a világos, égszínkék, gyönyörű égbolt lesz az, ami a fejed fölé kerül.

great comeback

jézus fasza, mi ez az új blogger. mindegy is.

nem tudom, hogy lehet most írni, hogy könnyedén menjen. hogy hogy kell. de arra gondoltam, folytatom ezt, végülis miért ne.
egyébként is hiányzik egy hely, ahol értekezek magammal, vagy a fene tudja, mi van, de valamiért eljutottam megint oda, hogy törnek elő, törnének elő belőlem a szavak.

mondjuk nem egyszerű, mert, hol kezdje az ember.

óriás önmegismerés van, óriás tanulás, amit először csak egy egyszerű szopásnak hittem, de mára rájöttem, hogy más felől kell megközelítenem a dolgokat.

pont jó az idõ, és pont jókor, jó helyen vagyok, egész vagyok. ez egy ilyen pillanat. pont jó a kávé és pont jó a zene, és pont olyan a kedvem, amiben egyedül lenni szeretek.

fogalmam sincs, mi lesz a következõ pillanatban, de nem is vagyok hajlandó elõre emelgetni a terheket.

-

nem tudom, változunk-e egyáltalán. most ez van a fejemben, hogy változunk-e. azt hiszem, nem. azt hiszem, mindig ugyan olyanok maradunk. más körítésben.

re

valahonnan a mélyről előjött újra a spontaneitás és a séta és a rácsodálkozás, akiket már annyira borzasztóan hiányoltam, és most visznek, és mutatják, és felfedeztetnek velem minden olyat, ami felett szemet hunytam az elmúlt időszakban, mert arra gondoltam, öreg vagyok én már mindenhez.

goodvibrations

ez egy jó nap, az van. még ha elõadáson is kell ülnöm. ez egy kellemes nap.

van ez a cica itt a kertben, a fehér. vagyis foltos, de jellemzően fehér. szóval ez a cica kekeckedik velem. odahív, aztán meg ott hagy, aztán meg nyíg, ha arrébb állok.

volt egy csomó minden. volt lisszabon, meg valahogy eljárok mostanában, úgy értem, inni, kicsit talán spontánabb vagyok végre, mint az elmúlt időkben, amikor mondjuk ki, csúnyán összeráncolta a lelkivilágomat az élet. eh.

mindegy, szóval ez. most a ribivel ittam egy fröccsöt és becsíptem, na. és jó ez.

nem tudom, mi van, valahogy. mindig ugyan oda lukadok ki, hogy akkor mi a lófaszt kellene csinálni, ami folyamatosan feltölt. hogy az mi az. ami így. folyamatosan. feltölt.

ez milyen már. mennyi vagyok, 32. és akkor ez. őrület.

micsoda nap. persze hétfő, kibaszott hétfő, de legalább szép. szép fények, szép levegő. szép. mondom.

a hétvégén gigantikus tüntetéssorozat, anyuval az élen, akinek az ereiben titánium folyik, ez már tuti.

meg éneklés, ami meglepetésszerűen jó hatással van rám.