where do we go now?

front.

olyan fura egyébként itt. és nem tudok, mit kezdeni az színjátszó emberekkel. ma nagyon nem.

meg nem tudom.

lenyugodtam azt hiszem. persze az érzés nem múlt el, csak most már nem érdekel. vagy legalábbis elnyomtam, rápakoltam, nem foglalkozom vele.

anyám elég beteg, de csak megfázós cucc, legalábbis remélem. hívott ma, hogy holnap átkér engem egy pesti szavazókörbe, mert szavazni kell. és végülis igaza van. jut eszembe.

szeretnék jó ember lenni egyébként, de olyan kibaszott nehéz ezt megvalósítani, basszameg.

azt sem tudom, mi merre megy, de tényleg. és mi értelme az egésznek, ha nem csinálok valami értelmeset, amit úgy szeretek tényleg, meg jól is érzem magam tőle tényleg. baszki, tinédzser korom óta basztatom magam ezzel, és nyílván nem én vagyok az egyetlen, aki ezen pörög, de magamnak én vagyok a középpontban, ez érthető is valahogy.

de most tényleg, mi a fasz van ilyenkor. amikor meg kell élni, meg nem akarok ebből élni ütközet van. mi a jó kurvaélet.

én nem tudom, hogy a francba kellene ezt az egészet menedzselni, hogy minden nap úgy kelhessek fel, leszámítva a koránkelés kényszerével folytatott miniviadalokat, hogy baszki, na tökjó, mi lesz ma bent, vagy hogy végre folytathatom, amit elkezdtem tegnap. nem tudom, hogy lehet ezt elérni, mert nagyjából mindig adott minden, de aztán jönnek a körülmények, meg a lusta, fantáziátlan, félős faszok, és mindent lesmirgliznek, és csodálkoznak, ha az ember egy idő után úgy belefásul, hogy egy melegebb nyári napon lángra kap, és porrá, hamuvá ég egy aprócska pillanat alatt.

nem tudom, mi van az emberekkel úgy általában. nem értem őket. nem értem, miért nem úgy próbálnak csinálni doglokat, hogy örömüket leljék benne. nem értem, miért nem előre, felfele törekszenek, miért arra mennek, hogy egyhelyben, nyugiban megússzanak mindent a következő átutalásig. nem értem.

és akkor még nem is beszéltem a harcról, a kibaszott hátamat figyelésről, meg arról a szerepjátékról, ami miatt az emberek egy idő után elfelejtik, kik is voltak valójában..

a faszom kivan vastagon az egésztől már megint, és nem vagyok biztos benne, hogy érkezhet egy olyan impulzus mostanában, amitől megint azt mondom majd, hogy mindegy baszki, azért én pörgetem, mert végülis egyéletemegyhalálom.

faszkivan.

ültem egyhelyben, nem történt velem semmi, és egyszer csak felkúrtam magam, mintegy spontán, de még csak fel sem kúrtam magam, hanem azt éreztem, hogy minden kurvára szar és faszkivan, mint mikor ezren beállnak az intimszférádba, vagy nem látsz ki a buszon az első ülésen a sofőr mögött az ablakon, egyszerűen szar, és feszült, és faszkivan, és nem értem kurvára, így azt sem tudom, hogyan szüntethetném meg.

tolod, tolod, tolod, aztán jó lesz, és ott maradsz csöndben.

abban a nem ritka szituációban találtam magam ismét, amikor már nem tudom, melyik szál hova és honnan fut, és kinek kell felkapnia, és hova kell kivezetnie.

nem hibáztam, csak egyszerűen jöttek itt emberek, vagy pont azáltal, hogy nem jöttek ide emberek, a lényeg, hogy a szálak elindultak, elmozdultak, eltűntek, megvastagodtak, összebonyolódtak, és én most ülök, és nézem ezt az egész gombolyagot, és kurvára nem fogok semmit sem kezdeni vele, max elvágom a picsába egy ollóval az egészet, hogy át tudjak haladni a lifthez, onnan meg a kurva nagy szélben haza.

kicsit bekattantam talán, vagy nem tudom, mi van. 

unok mindent, és lassan már idegesít is minden, bár ennek ellenére bazijól megy a meló, úgy értem, gyorsan, meg faintosan, legalábbis a rámeső részek, azok pörögnek ezerrel. mégis azt érzem, hogy rohadtul nincs kedvem az egészhez. persze máshoz sincs, és most itt ez az egész a melóról szól, mert nemmeló téren egymillió dologhoz lenne kedvem, plusz még egy.

fél a bogarak miatt a kicsike. elláttam instrukciókkal. mennyire cuki, úristen.

gondoltam, most is írok ide, mert most jól vagyok. azt meg ritkán írom mostanában. miközben egyébként minden téren jól vagyok, csak a meló miatt voltam elkenődve. de ma egészen jól vagyok. most. most nagyon jól vagyok.

letudtam, jó szar lett.

el kéne menni csavarogni.

megint ez a munkakerülés megy. megcsinálhattam volna tegnap délután, de mondtam, hogy majd este. aztán este mondtam, hogy majd reggel, fel is húztam az órát hétre. aztán hétkor mondtam, hogy majd fél 8, aztán meg hogy majd 8, akkor is bőven lesz még idő. aztán mondtam, hogy majd bent. aztán bejöttem, és majd egy cigi után. aztán, na jó, egy csocsó még belefér. aztán kinyitottam egy wordöt, és leírtam egy mondatot, de hívtak cigizni, gondoltam, az még nem para. 

most itt ülök, és tudom, hogy max negyed óra lenne, és aztán annyit cigiznék és csocsóznék lelkifurdi nélkül, amennyit akarok. de egyszerűen nem megy. na ez vagyok én basszameg.

na de most nekikezdek. letudom a gecibe.

a wish you were here-t hallgatom. akkor csúsztam rá nagyon, mikor a bekéékkel lógtam még a gimiben. mennyire benne voltam akkor még ezekben a filozófiai dolgokban, faltam a könyveket. kurvára gondolkoztam mindig a nagy kérdéseken. érdekes most erre így vissza. gondolni.

jó volt egyébként. kellett. jó volt a bekéékkel lógni. 

milyen kibaszott szar volt viszont a tavalyi osztálytalálkozón azt hallgatni tőle, hogy miért kell nekem minden körülmények között, és lehetőleg minél hamarabb gyereket szülnöm. az üzleti élet kihozta bekéből az agressziót. mindig ott lapult benne, de csöndes, néma agresszióként.

mindegy. ez a wish you were here most más. igazából mindig más.

ültem egyébként a zsinagóga előtt, pont a fényben, figyeltem a téglát, meg a betűket, aztán meg a táncoló bogarakat. annyira kell ez, hogy lássam, milyen szép és egyszerű minden. biztos, tartalmas és könnyed is. mint a tégla, a betűk és a táncoló bogarak.

zuhanórepülés.

jó lenne, ha tudnék írni, mert történés az van, csak éppen szótlan vagyok valahogy.

de tényleg. nem megy. egyszerűen. persze sokszor van ez így, szóval nem lep meg, de a legtöbbször olyankor történés sincs.

hát nem tudom. mindenesetre.

anyucinak születésnapja van ma.

volt itt a hétvégén, jó volt. egy hadseregnek elegendő zöldborsólevest és káposztástésztát készített. meg cuki volt. persze mindig cuki, mostanában pláne. 

kedvtelen vagyok egyébként. a meló teljesen lelomboz, nem is értem. valami inspiráció kellene, amit elég gyakran képes vagyok magamban megtalálni, de most napok, hetek óta nem megy. nem sikerül a dolog valahogy.

annyira rendben van a pálinka, plusz még ha cataflámra iszod, egyszerűen nincs fefájás másnap, egy csepp sem.

aznap volt fejfájás, de mindegy is ez már.

nem tudom, miközben tökre tolom, úgy értem, produktív vagyok, meg minden, szanaszét unom magam. nemtom mit kellene. tényleg.

szóval hétvégén miskolc volt, majális, meg családi banzáj, meg nagyika, minden.

jó volt. mindig jó, de mostanában anyából teljesen kiment az utolsó szem görcs is, és nincs semmi para. semmi feszültség, semmi lebaszás. csak kellemesség van, finomság.

eddig is feltűnt, hogy szinte drukkolnak, hogy legyen itthon is ez a faszom influenza járvány, de most valami ántsz-es konkrétan azt mondta a tényekben, hogy a jövőhéten már csak fogunk mi is egy vírusost. szeretné. vágyik rá. drukkol. hihetetlen.

nincs is járvány baszki. ezt a faszságot.