lent. lejjebb. legalul.

megnéztem a brokeback mountaint és sírok. ez van most. most nem bírok játszani, megjátszani, eljátszani, most kibaszottul sajnálom magam, sajnálom a lehetőséget, ami elment, amit nem kaptam meg. sajnálom, hogy esélyem sem volt megoldani, megpróbálni. bármit feladtam volna azért, hogy működjön. hogy boldog legyen.

utálom ezt a tehetetlenséget, amit még mindig érzek. hogy ülök, és arra gondolok, hogy nem értem. nem értem, hogy miért. hogy miért nem egymás mellett fekszünk, miért nem utazunk, miért nem mosolygunk a reggeli kávé fölött, vagy miért nem alszunk el egymáson.

utálom a meg nem tett dolgokat, az el nem mondott dolgokat, a kihagyott lehetőségeket, amelyekre azt hittem, lesz még rengeteg idő, utálom a hangos szavakat, amiket kimondtam, a bántó mondatokat, amelyek elhagyták a számat, a büntető csendeket, amelyekkel raboltam az időt, az időt, ami kibaszottul az egyik legfontosabb.

nem vagyok erős, nem is akarok az lenni. nem vagyok dühös sem. nem haragszom rá. legyen boldog, és kurvára vigyázzon magára, mert én már nem vigyázhatok rá. kurvára ne legyen semmi baja, mert agyonütöm. kurvára legyen boldog, legalább ennyi legyen bazdmeg, ha már én nem tehettem boldoggá, legalább tegye meg más. tegye meg maga. az isten bassza meg.

ph

a pöttyeidet
senki sem köti össze
szívvel. lélekkel.

nem

már rég nem fáj amúgy.

szopóka

egy picit már várom ennek a hétnek a végét, mert félek, hogy nem szoptam még eleget. péntek van. még annyi minden jöhet.

mese

leült és nézte a portugeisert maga elõtt az asztalon. mélyvörös volt, és úgy feszült az öblös pohárban, mintha tortazselével lett volna összekeverve. pont erre a nyugalomra vágyott, ezt akarta magába szippantani, hogy a furcsa kételyek, érzések és megérzések helyett ez az anyag töltse fel, töltse ki az ereit, és maximum a bõrén keresztül érezzen. maximum.

pénz

a másik meg, hogy miért nincs pénzem. most is, jön egy lehetőség, és kurvára nincs pénzem. annyira szarul csinálom, hogy még, egyszerűen nyomni kéne magam, tolakodni előre, mint az állat, de kurvára nem megy. nem vagyok ilyen. nem tudok segget nyalni és elől lenni, mindenki hátán átgázolva, vagy a saját értékrendemen. az a legdurvább. ha azon megyek át.

szóval sosem leszek gazdag. ez nyílvánvaló. de legalább elképzelem, néha még lottót is veszek, mikor úgy van.

játszma

egyébként meg rohadtul unom a játszmákat. mindig, mindenki, mindenhol játszmázik, és ettől a faszom kivan. játszma van a munkahelyen, a barátságokban, a kapcsolatokban, mindenhol.

faszért nem lehet egyenesen, szépen, őszintén csinálni mindent. ha őszinte vagyok, akkor túlságosan nyersnek, vagy ostorozónak titulálnak, de hát baszki, miért jobb egy elmismásolt, elkent hazugság, féligazság, mint az őszinteség? hogy lehet jobb? kinek kell?

faszért nem lehet kimondani a dolgokat, hogy végre megbírkózzunk velük. hogy megoldjuk, megpróbáljuk megoldani, vagy ha látjuk, hogy megoldhatatlan, akkor hagyjuk a picsába az egészet.

nem tudom, az emberiségben ez az egyik legellenszenvesebb dolog, a színház, az álság, a hazugság. gyűlölöm, komolyan mondom, és épp ezért kedvem sincs már sokszor elkezdeni valamit, mert úgyis mindig ez van. kurvára mindig ez van.

hosszú tél

biztos a hosszú tél az oka. de valahogy nincs kedvem az egészhez. nincs kedvem elkezdeni előlről, nincs kedvem energiát fektetni valamibe, aminek úgyis vége lesz. ha elkezdődik egyáltalán.

másfelől meg még mindig sokszor azon kapom magam, hogy a fejemben képek vannak, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. hogy miért nem csináltam úgy. nem gyakran, de jönnek ezek, és elég szomorúvá tudnak tenni. pedig tudom, hogy nem csak rajtam múlott. tudom.

szóval ez egy majdhogynem depressziós időszak, úgy vágyom a napocskára, mint egy falat kenyérre, és akkor még bele sem mentem abba, hogy mennyire unom a munkámat is. micsoda kötés, mi? mindegy.

ma jön az unokatesóm, nálam fog lakni, én meg megyek, mert a faszomnak sincs kedve nézni a fájdalmas arcát. így.

relatív

egyébként meg fáradt vagyok, megint az az időszak van, vagy jön, amikor nem tudom, mi értelme az egésznek, de már baromi jól beállt a védekező rendszer, mert ahogy kezdek ebbe belesüppedni, már jönnek is az érdekes megkeresések, amik nyílván kihúznak majd, és akkor az klafa.

ettől függetlenül persze teljesen hiábavaló minden az életben, bizonyos szempontból pedig a legkisebb fűszál is kurva hasznos, és mindenből lehet tanulni. csak attól függ, hogy épp milyen kedvemben vagyok.

boldogság

amikor éppen akkor nézek meg egy videót, mikor pontosan ugyan ebben a gondolatban vagyok, vagy ugyan ezekre a dolgokra jutok, következtetésekre, és amikor pont annyi kell, hogy valaki azt mondja, ez a jó, ez a normális, na olyankor boldog vagyok.

http://www.ted.com/talks/lang/hu/brene_brown_on_vulnerability.html

komposzt

nehéz a fejem, tele van faszságokkal.

menni kellene sétálni, meg vezetni, nézni bele a sötét éjszakába és hagyni, hogy kitisztuljon minden, ami a hosszú hónapok alatt egymásra komposztálódott az agyamban. a szívemben.

örülök egyébként, alapvetően örülök, mert jó dolgok történnek velem, csak ne basznék el mindent, mindig.

nem

és nem. nem akarom újra, félek tőle. nem akarom. nem akarom. miközben annyira szeretném, de nem akarom. és most nem a régiről beszélek, hanem az érzésről beszélek, ami nyilvánvalóan köröttem, bennem ólálkodik. és ami a legfélelmetesebb dolog a világon, még akkor is, ha a legszebb érzetet kelti életre, lobbantja lángra, festi meg.

akarom. de nem akarom.

monyó

egyrészt, kérem vissza a monyómat. másrészt, kérek önbizalmat, hogy ne csak gondolatban legyek kurva nagy macsó, az isten bassza meg.

de most tényleg, kurvára elegem van a beszariságomból is, meg a politikailag korrekt látás- és/vagy bánásmódomból is, meg úgy nagyjából mindenből.

utálom az agyamat, utálom a szívemet és utálom a testet is, ami ezeket magába fogadja, olykor meg szarok az egészbe, hiszen úgy, ahogy van, tökéletes minden - a létező világok legjobbikában mi más lehet, ha nem tökéletes.

és bassza meg mindenki, de legfőképp én basszam meg, hogy ennyit problémázom már megint totál faszságokon.

tétova tilitolizás, töprengő téboly.

apátia

március van, basszameg, amire vártam, aztán mi van, betegség van, hogy se erőm, se kedvem ne legyen menni. pedig menni kéne. menni kéne, mert olyankor jönnek a csodák, az élmények, a színek, a képek, a hangok és az illatok, és a régiek helyére jönnek, ami hasznos. gecihasznos.

micsoda hülye állat az ember, most komolyan. milyen dolgokon tudunk merengeni, milyen dolgokba vagyunk képesek majdnembelehalni?

nem is tudom. kezdek kiszabadulni a szívem fogságából, amitől féltem, és amit olyannyira vágytam, hogy nincsen rá szó sem. most itt van, érkezik. örülnöm kellene, de ehelyett mély apátia van. a jól ismert apátia. az.

-

minden mindig, de mindig.

egyáltalán

egyáltalán, mire fel ez a ragaszkodás? mi a franchoz ragaszkodom? miért akarok valamit, ami már nincs, ami már nem olyan. ami már soha többé nem lehet, nem lesz olyan.

keserű

keserű vagyok, mert nem így kéne csinálni. tudom, érzelemmentesen kellene, és akkor el lehetne kerülni a teljes erőből falnak futást, de én már csak ilyen vagyok. nekifutok, hátha most lesz ajtó, de nincs. nem épített a tulajdonos, marad a kőkemény beton és a keserű íz a számban, amit a hirtelen fájdalomból való magamhoztérés okoz.

minek keresem az ajtót egyáltalán. miért nem fogadom el, hogy nincs, talán soha nem is volt. nem ő zárta be, nem én csuktam be magam után. egyszerűen csak nem volt.

-

azért ezek a hirtelen hidegek és havazások vissza- visszarántanak, hogy basznák meg. és végtelenül fáradt vagyok, ami most már zavaró kissé.

egyelőre még nem látom értelmét egy csomó dolognak, de mint ahogy eddig is mindig kiderült a végén, hogy miért jó, vagy nem jó valami, most is ki fog.

megyek a postára. a hóban. faszomat.

parázs

mert végülis mit is kezdjen az ember azzal az energiával, ami már nem kell senkinek. mi lesz a tūzzel szalonnasütés után. meddig szunnyad a hamu között megbújva egy-egy még mindig izzó parázs.

furcsaság

azért azt mindig nagyon érdekes és furcsa hallani, hogy valaki olvassa ezt a blogot.

egyrészt két olyan eset is volt, hogy találkoztam olyan emberrel, aki régen olvasta, és segített neki, vagy legalábbis jó volt, hogy találkozott vele.

másrészt meg csupán az is érdekes, hogy valaki elolvas valamit, és azon felkúrja magát, mert ugye ismer. hogy így hat rá. érzelmileg. amiben én vagyok. annak ellenére, hogy nem kommunikálunk. csak ez van. hogy olvassa.

szóval furcsa ez.

erő

arra is mindig rájövök, hogy az erő, az nem egy ilyen konkrét, meg nem is misztikus dolog. és hogy mindig, mindent önmagunkban kell keresnünk, mert az a biztos.

eklektika

évekkel, nagyon sok évvel ezelőtt volt utóljára, hogy reggelig maradtam az eklektikában, hogy felmostunk, zenét hallgattunk, aztán reggelit csináltunk és együtt kávéztunk, miközben kint feljött, majd sütni kezdett a nap.

jó, ma egy fos vagyok, de kurvára kibaszottul jó volt, jól esett. olyan volt, mint akkor. és akkor nagyon jó volt.

bizalom

ja, végülis megszokom, persze. nem szabad bízni senkiben sem, ez az egy, ami biztos, a többi meg olyan, hogy sosem tudhatod, mikor szakad, törik, reped, omlik össze az egész. kiszámíthatatlan, bizonytalan.

most kezdek kicsit befordulni, úgyhogy kurva gyorsan legyen tavasz, hogy kisétáljam magamból a sok szart, mert már tényleg elegem van.

kiforduló

meg hát a kedvesség a lényeg. szarok én a játszmákra, ha valaki fontos bazdmeg, akkor kedves vagyok. azért mert más kifordul magából, én még nem fogok.

lázmérõ

csak azt sajnálom, amit nem tettünk, amit nem tehettünk meg. ha az ember tisztában lenne azzal, milyen rövid ideje van, és milyen kurva gyorsan szárnyal az a kevés idõ is... mégis mindig elfeledkezem errõl. a legfontosabbról. hogy mi van, ha holnap már nem tehetem meg.

a bizalom olyan, mint egy lázmérõ, ami ha eltörik, indul a végtelen para, hogy hova került még üveg és higany darab.

elengeded

egyébként meg úgy lehet letenni valamit, és tovább menni nélküle, ha mikor lehajolsz, hogy letedd, elengeded. nem fogod tovább. elengeded.

koreakedd

milyen ironikus, hogy amikor lefekszem korán, akkor órákon át nem tudok elaludni. és mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. azért nem alszom, mert gondolkozom, vagy azért gondolkozom, mert nem alszom. ezen is gondolkoztam többek között, mígnem fél 4-kor átmentem cigizni a szivarszalonba, és néztem egy kicsit a pixeleket.

nem kétséges, hogy gecifáradt vagyok, jó lenne átölelni valakit és úgy aludni el, érezni a test melegét. az illatot. vagy nem tudom. igazából ez is hülyeség, akkor is boldog lennék, ha egyedül tudnék egy klafát aludni az ágyamban, basszameg.

nincsen semmi. koreakedd, itt szopunk az officeban, csupa olyan emberrel körülvéve, akik szöges ellentéteink. ellentéteim. mindegy persze. szarni bele, nyomni kell, menni előre, míg aztán majd egyszer csak meg nem halunk, mert öregek leszünk. éljen, éljen, éljen.

richest man in babylon

minden távolodás közeledés valami felé. milliméterekről beszélünk. lassú, biztos, egyenes mozgásról, egy útról, amire nem akartam tévedni, és egy útról, amelyre régóta rá akartam térni. minden fájdalom tompul szép lassan, épp ez az egyébként, amitől féltem. hogy egyszer csak nem érzem már azt, amitől gazdagnak éreztem magam.

hit

minden, mindig az illatok körül forog. és mindenről, mindig az illatok tehetnek.

és hinni kell. mindig az a vége, hogy hinni kell, mert a hit az, ami miatt végül úgy cselekszel, hogy sosem fogod azt érezni, hogy feladtad. feladni olyan könnyű, mint pirítósra kenni a napon felejtett vajat.

muzsika

szóval most megint tanulok gitározni, és kurvajó. azt szerettem az éneklésben is, hogy az a 60 perc az arról szól, amiben jól érzem magam. a zenéről, egy-egy kedvenc dalomról. végre nem érzem azt, hogy fárasztok valakit, amiért lelkesen papolok arról, amiről a legjobban szeretek lelkesen papolni.

ma madonnát tanultunk, majd meghaltam, olyan nehéz volt, de imádom, hogy sikerül, és olyan, mintha egy 25 éves álmom válna valóra, ami kurva jó érzés.

ez most egy ilyen bejegyzés, semmi extra, csak ezt le kell írnom, hogy emlékezzek majd arra, milyen iszonyú szerencsés vagyok, hogy az életem szerves része lett a zene.

mondom

gyerek

miért tűnik el a gyerek, azt nem tudom, hogy így miért mondja mindenki azt, hogy meg kell komolyodni, fel kell nőni. miért ne lehetne mindezt úgy, hogy marad az a jófajta gyerek bennünk, miért jelenti a felnőttség azt, hogy nem maradhatunk játékosak, kíváncsiak, érdekesek, spontánok és kalandosak? miért lenne egyenlő a felnőttkor a kiszámíthatósággal és hasonlósággal. a komolysággal. ki határozta meg ezeket a dolgokat, vagy hogy van az, hogy ebbe így kollektívan, hallgatólagosan mindannyian beleegyeztünk?

pillanat

miért kellene látnom a jövőt, miért akarom látni, ugyebár. a kérdés jogos.

ha valóban csak azzal foglalkoznánk, ami a pillanat, sokkal kevesebb stressz lenne. sokkal, sokkal kevesebb.

megingathatatlan

az a rossz, amikor a gondolataival marad az ember. mondjuk már annyira nem vészes, sokkal ritkábban törnek elő a mélyről a képek, amelyek vonszolják magukkal az illatokat, hangokat, néha olyan elbaszottul hitelesen, élőn, hogy még a tapintást is érzem az ujjaim hegyén.

de azt tudom, hogy nincs értelme elmenni, elütni az időt, a gondolatokat, elkerülni ezeket az emlékgejzíreket, mert egyszer csak úgyis kitörnek, sokkal inkább hagynom kell, hogy megtörténjen, aminek muszáj megtörténnie, és hogy egyre csak apadjon a forrás, gyengüljön az energia, ritkuljon a kitörés.

meg hát mindenből kurvára tanulok. abból is, ahogy figyelem, hogyan hat rám ez az egész. az analízisen már túlvagyok, a múlt elemzése kipipálva, maradt a hatás, az effekt elemzése, a viselkedés lekövetése. mert meg kell tanulni kezelni ezt is.

szóval, nem, nem vagyok már a padlón. nem is voltam a padlón, ez egy téves megfogalmazás. inkább csak azt mondanám, hogy elvesztettem a gyökereket, mint amikor titokban elvágják a szálakat, amelyeket szép lassan szőttél, szőttetek, aztán kurvára nem találod a helyed, nem találod a részedet.

nincs ezzel gond, leszedegettem a kis fonalakat, és leültem. mindig is tudtam, hol a helyem, hol és ki vagyok. a legfontosabb dolgokat birtoklom továbbra is, egyik közülük az alapvető optimizmusom. és hitem. rendben vagyok. megingathatatlan vagyok. és ez a tudat azért valahol boldoggá tesz.

hihetetlen egyébként, mennyire el tudja hinni az ember azt, hogy örökké tarthat egy állapot.

olvadás

23 nap és március. valahogy a márciusra raktam rá most azt a felelősséget, hogy akkor megold mindent. nem mintha lenne probléma, mert valójában már minden mindegy. valahogy úgyis lesz, mindig van valahogy, olyan nincsen, hogy sehogy sincs. és általában minden jól van, mert a lényeges dolgok mégis csak azok, hogy az ember létezik, meg érez, meg a szülők, szerettek jól vannak, és punktum. ha hirtelen náci lennék, na az probléma lenne, de nem ez a helyzet áll fent, ráadásul az idő barátom, és az idő szépen lassan rendbe tesz.

szóval 23 nap, és jön a március. kicsit úgy érzem magam, mint a fagyasztóból kivett húsdarab, ami kibaszott lassan olvad a konyhapulton.

-

mint amikor rálépsz a hóra és az összemegy, elfolyik, elillan.
alakot vált, halmazállapotot, színt.
a változásban sosem maga a változás ténye a fájdalmas.
hanem a hirtelen más-állapot.
hozzászokni. megismerkedni vele. alkalmazkodni hozzá.
görcsösen érteni akarom, ezzel lopva az idõt az új állapot megismerésétõl.
késleltetem az alkalmazkodást.

a szerelmet nem lehet hirtelen beszüntetni.
az továbbra is tárgya irányába igyekszik, lendületlenül.
a szerelem bátor és egyenes.
megfékezhetõ, de nem titkolható.
a szerelem erõs, öntudatos és határozott.
őszinte.
a szerelem nem hazudik. azt sem tudja, mi az a hazugság.
a szerelem szerelembõl táplálkozik, és hiányában szépen lassan elapad.
ez az, ami egyszerre megrémít és megnyugtat.

egy kincs birtoklása veszélyes, az ember sebezhető olyankor.
elvesztése bánat és megkönnyebbülés.

a szerelem biztonsága csak akkor létezik, ha kölcsönös. máskülönben sebezhetõ, gyönge, bizonytalan lénnyé válik a szerelmes ember.

micsoda illúzió, hiszen ugyan azok vagyunk. semmit sem változunk, semmi sem változott.

egyfelől - másfelől

szóval történtek dolgok. sokféle, nehéz, könnyű, mély, jóleső, fájdalmas. sokféle dolog történt.

nem leszek konkrét, sosem vagyok konkrét, csak most valahogy ki akarom írni magamból az érzést, ami egyfelől félelmetes, hideg és éles és fájdalmas, másfelől meg - és ez az érdekes része - valahogy nyugodt és világos. mint amikor az ég feletted vihart jósló, és talán esik is, meg dörög, még az is lehet, hogy jégeső, de ott arrébb látod, hogy mi van a felhők fölött, és tudod, hogy ha lassan is, de mozgásban van ez az egész, az égbolt, a rettenet, és előbb-utóbb az a világos, égszínkék, gyönyörű égbolt lesz az, ami a fejed fölé kerül.

great comeback

jézus fasza, mi ez az új blogger. mindegy is.

nem tudom, hogy lehet most írni, hogy könnyedén menjen. hogy hogy kell. de arra gondoltam, folytatom ezt, végülis miért ne.
egyébként is hiányzik egy hely, ahol értekezek magammal, vagy a fene tudja, mi van, de valamiért eljutottam megint oda, hogy törnek elő, törnének elő belőlem a szavak.

mondjuk nem egyszerű, mert, hol kezdje az ember.

óriás önmegismerés van, óriás tanulás, amit először csak egy egyszerű szopásnak hittem, de mára rájöttem, hogy más felől kell megközelítenem a dolgokat.

pont jó az idõ, és pont jókor, jó helyen vagyok, egész vagyok. ez egy ilyen pillanat. pont jó a kávé és pont jó a zene, és pont olyan a kedvem, amiben egyedül lenni szeretek.

fogalmam sincs, mi lesz a következõ pillanatban, de nem is vagyok hajlandó elõre emelgetni a terheket.

-

nem tudom, változunk-e egyáltalán. most ez van a fejemben, hogy változunk-e. azt hiszem, nem. azt hiszem, mindig ugyan olyanok maradunk. más körítésben.

re

valahonnan a mélyről előjött újra a spontaneitás és a séta és a rácsodálkozás, akiket már annyira borzasztóan hiányoltam, és most visznek, és mutatják, és felfedeztetnek velem minden olyat, ami felett szemet hunytam az elmúlt időszakban, mert arra gondoltam, öreg vagyok én már mindenhez.

goodvibrations

ez egy jó nap, az van. még ha elõadáson is kell ülnöm. ez egy kellemes nap.

van ez a cica itt a kertben, a fehér. vagyis foltos, de jellemzően fehér. szóval ez a cica kekeckedik velem. odahív, aztán meg ott hagy, aztán meg nyíg, ha arrébb állok.

volt egy csomó minden. volt lisszabon, meg valahogy eljárok mostanában, úgy értem, inni, kicsit talán spontánabb vagyok végre, mint az elmúlt időkben, amikor mondjuk ki, csúnyán összeráncolta a lelkivilágomat az élet. eh.

mindegy, szóval ez. most a ribivel ittam egy fröccsöt és becsíptem, na. és jó ez.

nem tudom, mi van, valahogy. mindig ugyan oda lukadok ki, hogy akkor mi a lófaszt kellene csinálni, ami folyamatosan feltölt. hogy az mi az. ami így. folyamatosan. feltölt.

ez milyen már. mennyi vagyok, 32. és akkor ez. őrület.

micsoda nap. persze hétfő, kibaszott hétfő, de legalább szép. szép fények, szép levegő. szép. mondom.

a hétvégén gigantikus tüntetéssorozat, anyuval az élen, akinek az ereiben titánium folyik, ez már tuti.

meg éneklés, ami meglepetésszerűen jó hatással van rám.

szellemes

tegnap megtudtam, hogy egy szellem van rajtam, egy meg a lakásban, ahol élek. leszedték mind a kettōt. micsoda szerencse.

portugal

a lisszaboni történet miatt vonzott mindig is ez az ország, aztán most gondoltam egyet, és végülis április végén megyünk. kell ez. az élmény. az kell.

tél

kurvára elegem van már a kabátból, kesztyūbōl és lábujjfázásból, szóval örülnék, ha végre befejezōdne ez a kibaszott tél.

tegnap norbival kávéztam, és totál meglepett, hogy valamikor idōközben észrevétlenül felnōtt ez a hülyegyerek. jó lenne, ha megint közelebb kerülnénk egymáshoz, mint gyerekkorunkban, csak attól tartok, ōt is elkapta a családi vér. majd kiderül. majd kiderül.

süt

ma sokkal jobb már. egyrészt szerda van, másrészt süt a nap, aztán a neska írt, hogy holnap ad pénzt, plusz letudtam az egyik sürgetō cikket is, szóval ma már minden kellemesebb.

és mivel meghallgattam adele lovesong feldolgozását, az is elvarázsolt valahogy, úgyhogy ez a nap megmentette a kō alatt heverészō pincebogarak árnyéka mögé bújt hangulatom.

a tiffanyban a kávé biztos íze és melegsége egy olyan pont, amirōl semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó lemondani.

24

egy 24 fōs meetinggel indult a reggelem, mit mondhatnék egyebet. 24 jól öltözött bankár, szívem szerint elböfögtem volna magam. de nem. felnōttem, bassza meg.

off the record

pénteken kipukkadtam. végem volt valahogy, elgyengültem, és jól esett gyengének lenni.

szombat és vasárnap zéró energia, kis vasárnap esti hisztivel - néha tényleg nem tudom, mi van bennem.

ki kellene találni valamit, ha lehet, gyorsan. vagy ne akarjak nagyot, vagy akarjak, de akkor csináljam is.

hever

lementek filmért, én meg heverek. igazából folyton hevernék, nagyjából máshoz nincs is kedvem.

jós

és úgy lett.

defekt

ma olyan megbeszélős vagyok, nagy nehezen rávettem magam arra is, hogy elmondjam a lollónak, miért nem mesélek magamról, és tuti, de tutifix, hogy szarul jövök majd ki belőle, és majd jön az énkérekelnézést, mert a fene fog itt hosszasan magyarázkodni. ha nem értik, akkor ne értsék. engem tényleg annyira rohadtul nem érdekel. nyitok. vagy benéz, vagy zárjuk be és kalap.

az ember valahogy egyre türelmetlenebb. de persze, érthető, hiszen annyiszor láttuk már, hallottuk már, és olyan kurvajól tudjuk már, hogy mi jön. vagy miért van. és tényleg, miért is kellene foglalkoznom azzal, hogy a másik ezt hogy dolgozza fel.

miért lenne az én problémám, ha a másiknak van valami defektje? miért nekem kell megoldanom vagy tekintettel lennem rá vagy odafigyelnem, hogy nehogy.

zero

nem tudom, mikor voltam utóljára ennyire lepukkanva szellemileg. nem gondoltam, hogy attól, mert nincsen partnerem a munkában így ki lehet készülni. annyira unalmas vagyok, hogy már fel sem tudom dobni magam. hogy tudnék így feldobni bárkit is. persze igyekszem. de hol tudnám visszafolyatni magamba a kiszökō energiát? hogyne, persze, otthon töltōdöm, de több kell. minden reggel egyre fáradtabban ébredek.

ez a fusi jókor jött. de ez így tutira nem maradhat, mert ezen a helyen pont úgy járok, mint a bazsalikom a hideg lakásban.

ha nincsen inger, nincsen kedv. ha nincsen kedv, akkor meg nincsen energiapótlás.

nem az a szar a felnōtt életben, hogy öregszünk. nem is szar a felnōtt élet, ha jobban belegondolok. az energia hiánya a kibaszás, de sosem gondoltam, hogy létezik olyan szituáció, amelyben nem találok egy képzeletbeli mini konnektort, amire rácsatlakoztathatom majd az aksimat.

zajok

ha elkezdesz odafigyelni arra, milyen ingerek érik a füledet, simán meg is tudsz ōrülni.

folyamatos szopatás, zavaró zajok sokasága, nem is értem miért csodálkozom az egyre nagyobb számú gyakorló elmebetegen köröttünk.

a soknál csak egy van, ami több. a nincs.

vv

az van ezzel a való világgal, hogy megszerettem. nézem, mint egy emberkísérletet, és arra jöttem rá, hogy olyan a csoport leosztás ott, mint a politikában. fideszesek versus nemfideszesek. esküszöm. pont úgy viselkednek és kommunikálnak. hit versus élet.

haladok a korral

letöltöttem egy applikációt, amin keresztül rém egyszerūen tudom írni a blogom - kiváncsi vagyok, milyen hatással lesz a blogra, mármint többször támad-e kedvem írni. például.

fusizom újra. alapból szar lenne, de imádom, hogy végre azt csinálom, amihez értek.

ha oktatásügyi miniszter lennék, bevezetném talán már áltiban az önismereti órákat. konkrétan vagy pszichológusokkal lenne heti egy alkalom minden gyereknek, vagy egyszerűen csak előadások arról, hogy miért kell megismerni magunkat, meg hogy miért szükséges megtanulni egyedül lenni, etc.

hihetetlen, hogy felnőtt emberek legnagyobb parája az egyedülléttől való rettegés. hihetetlen.

öreg vagyok én már, ma is óriásfejfájás, pedig tegnap esküszöm, alig ittam.

viszont ez a tavaszi érzés, komolyan mondom, elég ennyi a boldogságomhoz, egy kis séta a duna parton, és nekem már jó.

a hétvége miskolcon szuper volt, imádom anyámat, meg igazából az egész családot. nem először fordult meg a fejemben, hogy a családomról kellene filmet forgatni, almadovar leszopná magát, ha látná őket.

pszichológusnak kellene mennem. ez már biztos. vagy társalkodónőnek. mint japánban. elmegyek kávézni az emberekkel, közben elmondhatnak nekem mindent, tanácsot is adok, és a végén adnak érte pénzt. nincs diplomám, de gecijó vagyok ebben, szóval ha valakit érdekel, tessék, keressetek meg. lájfkócs leszek, basszameg.

én nem tudom, hogy mi a fasz bajom van, de egyszerűen feszült vagyok a meló miatt. idegesít. nem táplál. nem jó. valamit kellene, de pont annyira szívja le az energiáimat, hogy nincsen időm sem, meg kedvem sem tervezni, csinálni valami mást.

egyébként meg olyan szar, hogy mennyire megalkuvó mindenki. nem tudom, hogy ez a korral jár-e, de nyilván egy kicsit igen. olyan dealekbe megyünk bele, amelyek pontosan tudjuk, hogy szarok, és a következményeik mind rosszak, és mégis belemegyünk, mert lusták vagyunk "harcolni" egy kicsit, hát nem tudom.

ki az, aki tudja, mit akar. miben érzi jól magát? hány ember fordít egy kis energiát is arra, hogy kitalálja, ki ő, miben van, merre indulna? annyira kiábrándítóan megalkuvó körülöttem mindenki - és hát ha őszinte akarok lenni, bizonyos területen én magam is, a fene.

gondoltam, írok valamit a szülinapomon, mert az olyan stílszerű, vagy mittomén. persze nem megy, ahogy ez már évek óta nem megy, nem megy az írás ide, vagy csak beképzelem magamnak, hogy nem megy, ezt még nem tudom.

még 11 sincs, az ember ilyenkor még nincs magánál, akkor meg minek próbálkozzon.

az van, hogy én gyűlölöm a havat. őszintén megmondom, nem kertelek. persze, az ablakból, melegből szép, de ki nem szarja le, ha azonnal eszembe jut a hideg, a latyak, a csúszós szarozás.

utálom a havat. a telet. az egészet.

szóval így általánosan totál demotivált vagyok. de teljesen. közben vannak ötleteim, de úgysem csinálom meg egyiket sem.

a munkahelyem dögunalom, viszont a munka miatt az izgalmasabb fusira nincs energiám, de ez érthető, mert ha valami untat, akkor az viszi csak az energiát, és kalap.

nem tudom, jön ez a rohadt karácsony is, amit még mindig bizonyos szempontból gyerekként kell végigcsinálnom, mintha nem lenne saját családom, ugrálok az anyám és az apám szempontjai körül, és úgy egyáltalán, az egészhez nincs kedvem.

mondom. ma tök negatív vagyok. gondolom, ezért is volt kedvem írni. ez mindig ilyen.

új alternatívák, nos, ezek vannak. eddig azt hittem, hogy akkor csak úgy lehet egy tisztességes fizetést elérni, hogy az ember vár, amíg értékelik, aztán most meg kiderült, hogy párhuzamosan is futhatnak egymás mellett projektek. hát akkor fussanak, kérem szépen.

egyébként nosztalgiázok, mert valahogy olyan jól esik egész héten visszagondolni az internet fénykorára, meg mikor még olyan jó volt ez a bloggeres dolog, és cimbiztünk is, meg ilyenek. jó volt. na.

fb

szóval megnéztük ezt a social networköt, és szar volt. persze, volt egy-két jó jelenet, meg a kameraman párszor elkapta a dolgot, de alapból szar volt az egész.

értem én, hogy gyorsan le akartak csapni erre a facebook sztorira mások előtt, de ez még nem egy sztori, könyörgöm. a film legfeszültebb jelenete az volt, mikor a zuckerberg ex-társa zárolta a számlát, ami annak fényében, hogy két perccel ezelőtt láttuk, hogy érkezett egy 500 ezer dolláros befektetés, óriáskörömrágást okozott, igazán. eh. érteném, ha mondjuk a csávó megőrült volna, vagy öngyilkos lett volna, de itt konkrétan semmi, egy nagy semmi volt az egész sztori. jobban érdekelt volna a napster-projekt története, mint ez. eh.

mindegy is, nem is tudom, miért írom ezt most le, de már mindegy, mert nyomom a publisht.

ha még egyszer meghallom valahol, hogy bárki is azt mondja, hogy nem-e lehetne, sőt, nem-e lehetne-e, azonnal odamegyek és kurvára bokán rúgom.

csupa fiatal kolléga, aki van most itt köröttem, és nagyon furcsa. leginkább az a furcsa, hogy mennyire határozatlanok, illetve szeleburdiak, és hogy ennek fényében egészen másképp látom a fiatal ént. az énemet.

nem tudom, valaha lehet-e egy olyan munkahely valahol, bárhol, ahol minden klappol. nem hiszem.

a forradalom a fennálló rendszert dönti meg, nem? akkor nem tudom értelmezni ezeket a forradalmas nyilatkozatokat a drága viktortól.

van ez az eső, a kopogás, az eső, a maszat, a tapadó ruha, az eső, de nincs ritmusa, csak körbevesz, a füleden csöpög, a hajad közepén, fent koppan, milyen furcsa hangja van, aztán meg belemegy, mert belemegy a cipőbe, és először csak hideg a zokni, aztán az is maszatos, és vizes meg hideg, és a szempillád is vizes, mint mikor feljössz a víz alól, csak most nincs az az intim viszony a vízzel, és az autók zaja van még, azok is egészen másképp búgnak, és lámpa sem érvényes, nem úgy érvényes, és nem az a lámpa, és nem mész sehova, mert mindenütt ugyanaz van, mert felnézni most nem lehet, mert felnézve minden csepp visine, és csak előre nézel, vagy lefele, és maszatosak az emberek, és a lábad hideg, és a hangja is megint a cipődnek, és ha meg is érkezel, már teljesen mindegy, hogy hova, mert útközben mindent, amit aznapra tartogattál elmosott, kimosott, kiáztatott, ellopott belőled az élet.

a pálinkafesztiválra csak magassarkús marketingesek mennek, ami meglehetősen vicces a macskakövek és a nedves fű miatt, ami rájuk vár ott.

valahogy megváltoztam. nem is vettem észre.

például nincs kedvem írni. illetve, nem tudom, hogy le akarok-e írni dolgokat. akarom-e, hogy olvassanak dolgokat. nem érdekel addig, hogy leírjam. ami meg mégis, azt meg jobb szeretném bent tartani.

mi marad, igaz? mert faszom fog írni a politikáról, micsoda faszság már az.

aztán meg mi van még, az állásinterjúk.. persze az egy érdekes téma. emberek. újak. jézusom, annyira unom őket. de tényleg. olyan baszott ritka egy igazán jó beszélgetés. igazi kérdésekkel, igazi válaszokkal és igazi csönddel.

egyébként jól vagyok. itt belül egész, és ez a fontos.

kórházban lenni szürreális élmény. csak egyszer voltam kórházban, amikor még gyerek voltam, a mandulámmal. meg utána jó sokszor anyámmal, illetve őt látogatni. de így, fölnőttként még nem.

szóval szürreál. az egész.

fejfájás van, nem kicsi. biztos a köd.

megittam két lime levét, azt éreztem, ez kell.

kaptam egy újabb tender briefet, és már a faszom kivan.

az embernek az orra, az orra, az orra, hogy miért működik annyira. az illat a legdurvább egyébként, belemegy az orrba, és mindent megnyit, mindent megfricskáz, felráz, körülvesz, motorizál, frissít, éltet.

de kurvarég írtam. elszoktam ettől valahogy. biztos a buzi fészbúk miatt is, mert ott kiélem magam. nem tudom.

mindenesetre egyre komolyabb az élet valahogy. ezt érzem. furcsa érzés.

összeszedem a dolgaimat ma, beadom egy helyre az önéletrajzomat. nem mintha máshol jobb lenne, de a franc tudja.

nem tudom, hogy kell blogot írni. elfelejtettem.

lettek ambícióim.

egyébként minden fasza, csak az ember nem bírja utólérni magát, az a nagy helyzet.

szerintem ez van, ha felnövünk, hogy egyszerűen a lelkünk lassabban halad, mert az még megáll, meg bámészkodik, meg röhög dolgokon, és akkor lemarad. és akkor nincs összhang, és a végén már a faszkivan mindentől, hogy mikor jutok oda, hogy ne legyen semmi a listán, ami elintézésre vár.

semmit sem értek.

annyira nincs kedvem dolgozni, de igazából úgy semmihez sincs kedvem, és jön holnap ez az esküvő, és az egész család a nyakamon, és nincs kedvem, és aludnék, és nem mozdulnék, és pont.

elköltöztem, pontosabban össze.

olyan érzés, mint mikor az ember belefekszik egy kád forróvízbe. amikor hirtelen körülölel. olyan.

csak még nincs tévé. nekem az meg kell, hogy szóljon a háttérben. tévénemzedék vagyok. kéremszépen.

marha szerencsés ember vagyok egyébként. és azt meg külön köszönöm, hogy ezt tudom.

azt mondja ma apám pizzázás közben, hogy még egy közös dolog van bennünk: mindketten a lányokat szeretjük. persze, ócska vicc ez, de ha egy évvel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy ez lesz egy este az eklektikában, akkor az illetőnek azt mondom, hogy vegyél tulipánt, és sétálj vele picit.

szombaton a nagyi sokkolt. arról beszéltünk, hogy akkor mi most szülünk-e vagy örökbe fogadunk, vagy ha majd valaki ad spermát, akkor papírozzuk le, hogy később ne követeljen.

meg hogy nincs ezzel baj semmi.

megint kezdődik.

miközben meg a faszomat.

végem van a lauryn hill-től amúgy. nemcsak ahogyan énekel, reppel... legfőképp a szövegek. még ha tökéletesen másban vagyok is, annyira át tudom venni tőle az érzést, hogy a végén azon kapom magam, hogy majdnem már könnybe lábad a szemem, hogy milyen geci is az élet, és tényleg baszki, ha már kidobtál, engedjél el, aztán percek kellenek, hogy rájöjjek, hogy hiszen ez nem is az én életem.

és baszottul idegesít az is, hogy az emberek mindent megtesznek azért, hogy ne legyenek magányosak. eleve kudarcra ítélt kapcsolatokba kezdenek, és alámennek másoknak, pedig amíg nem találják meg, fogadják el önmagukat, soha sem szűnik majd meg a magány.

önmagad hiánya a magány.

a társra vágyni kell. nem a magánytól kell félni. és nem csak úgy, egy társra kell vágyni, hogy valaki végre legyen már melletted.

egyszerre minden, és egyszerre semmi.

sokszor egyszerűen egy fémes ajtó jön, és ahelyett, hogy a kulcsot keresném, toporogni kezdek. persze, hisz annyi minden van, nem is biztos, hogy be akarok menni, nem igaz?

utálom a kánikulát egyébként. az ember ilyenkor még a gondolatait is csak egy szétolvadt, ragacsos masszának érzi.

marokkó úgy kellett, mint egy falat kenyér. pontosítok. a pihenés úgy kellett, mint egy falat kenyér.

persze semmi sem változott, úgy értem, talán mégis én egy picit. nyugodtabb lettem, kicsit mint régen.

nem sietek és nem siettetek.

és mindig rájövök, hogy a bizalom az éltetője mindennek két ember között. vagy fordítva. a nembizalom a gyilkosa.

ez baszki. na mindegy.

amúgy tök szomorú vagyok, de tényleg.

mindegy. holnap megyünk marokkóba, azért az elég jó lesz. most meg egy parizeres szendvicsen töröm a fejem, hogy akarom-e tényleg, vagy csak tévesen riasztott a gyomrom.

mindjárt megyünk marokkóba, és hál istennek nem érzem azt, amit mindig mindenki szokott elutazás előtt, hogy na, ez rámfér már, meg ez lesz a megváltás, és akkor végre most minden jó lesz, és hogy mindent kipihenek, meg ilyesmi, csupán azt érzem, hogy jó lesz ott.

egy kurva bonyolult döntést kellene meghoznom, és emiatt kezdeményeztem kommunikációt is a főnökömmel, akivel eleinte nem akartam, mert azt gondoltam, hogy ez nem az én dolgom. aztán hogy mi lesz, azt nem tudom.

tegnap kerestem egy képet itt a blogon, és megint belefutottam abba, hogy régen sokat írtam, meg értelmeseket is írtam, és akkor most nem tudom, hogy lusta vagyok, vagy üres vagyok, vagy csak szótlan. persze tulajdonképpen mindegy is.

mindig mikor kilépett a napfényre, egy percre megvakult. azért szerette ezt, mert ilyenkor az élet olyan volt számára, mint a csecsemőknek, ismeretlen és újszerű és csodálatos. pár másodpercre tudott hinni a szépségben, tudott bízni a szépségben.

vannak dolgok, amikhez nem értek. ez azért rossz, mert zavar, ha ilyet kell csinálnom, és nem megy gördülékenyen. érthető, nem? de.

egyébként elegem van eléggé, nem is nagyon tudok már koncentrálni, ahogy kellene.

where do we go now?

front.

olyan fura egyébként itt. és nem tudok, mit kezdeni az színjátszó emberekkel. ma nagyon nem.

meg nem tudom.

lenyugodtam azt hiszem. persze az érzés nem múlt el, csak most már nem érdekel. vagy legalábbis elnyomtam, rápakoltam, nem foglalkozom vele.

anyám elég beteg, de csak megfázós cucc, legalábbis remélem. hívott ma, hogy holnap átkér engem egy pesti szavazókörbe, mert szavazni kell. és végülis igaza van. jut eszembe.

szeretnék jó ember lenni egyébként, de olyan kibaszott nehéz ezt megvalósítani, basszameg.

azt sem tudom, mi merre megy, de tényleg. és mi értelme az egésznek, ha nem csinálok valami értelmeset, amit úgy szeretek tényleg, meg jól is érzem magam tőle tényleg. baszki, tinédzser korom óta basztatom magam ezzel, és nyílván nem én vagyok az egyetlen, aki ezen pörög, de magamnak én vagyok a középpontban, ez érthető is valahogy.

de most tényleg, mi a fasz van ilyenkor. amikor meg kell élni, meg nem akarok ebből élni ütközet van. mi a jó kurvaélet.

én nem tudom, hogy a francba kellene ezt az egészet menedzselni, hogy minden nap úgy kelhessek fel, leszámítva a koránkelés kényszerével folytatott miniviadalokat, hogy baszki, na tökjó, mi lesz ma bent, vagy hogy végre folytathatom, amit elkezdtem tegnap. nem tudom, hogy lehet ezt elérni, mert nagyjából mindig adott minden, de aztán jönnek a körülmények, meg a lusta, fantáziátlan, félős faszok, és mindent lesmirgliznek, és csodálkoznak, ha az ember egy idő után úgy belefásul, hogy egy melegebb nyári napon lángra kap, és porrá, hamuvá ég egy aprócska pillanat alatt.

nem tudom, mi van az emberekkel úgy általában. nem értem őket. nem értem, miért nem úgy próbálnak csinálni doglokat, hogy örömüket leljék benne. nem értem, miért nem előre, felfele törekszenek, miért arra mennek, hogy egyhelyben, nyugiban megússzanak mindent a következő átutalásig. nem értem.

és akkor még nem is beszéltem a harcról, a kibaszott hátamat figyelésről, meg arról a szerepjátékról, ami miatt az emberek egy idő után elfelejtik, kik is voltak valójában..

a faszom kivan vastagon az egésztől már megint, és nem vagyok biztos benne, hogy érkezhet egy olyan impulzus mostanában, amitől megint azt mondom majd, hogy mindegy baszki, azért én pörgetem, mert végülis egyéletemegyhalálom.

faszkivan.

ültem egyhelyben, nem történt velem semmi, és egyszer csak felkúrtam magam, mintegy spontán, de még csak fel sem kúrtam magam, hanem azt éreztem, hogy minden kurvára szar és faszkivan, mint mikor ezren beállnak az intimszférádba, vagy nem látsz ki a buszon az első ülésen a sofőr mögött az ablakon, egyszerűen szar, és feszült, és faszkivan, és nem értem kurvára, így azt sem tudom, hogyan szüntethetném meg.

tolod, tolod, tolod, aztán jó lesz, és ott maradsz csöndben.