vv

az van ezzel a való világgal, hogy megszerettem. nézem, mint egy emberkísérletet, és arra jöttem rá, hogy olyan a csoport leosztás ott, mint a politikában. fideszesek versus nemfideszesek. esküszöm. pont úgy viselkednek és kommunikálnak. hit versus élet.

haladok a korral

letöltöttem egy applikációt, amin keresztül rém egyszerūen tudom írni a blogom - kiváncsi vagyok, milyen hatással lesz a blogra, mármint többször támad-e kedvem írni. például.

fusizom újra. alapból szar lenne, de imádom, hogy végre azt csinálom, amihez értek.

ha oktatásügyi miniszter lennék, bevezetném talán már áltiban az önismereti órákat. konkrétan vagy pszichológusokkal lenne heti egy alkalom minden gyereknek, vagy egyszerűen csak előadások arról, hogy miért kell megismerni magunkat, meg hogy miért szükséges megtanulni egyedül lenni, etc.

hihetetlen, hogy felnőtt emberek legnagyobb parája az egyedülléttől való rettegés. hihetetlen.

öreg vagyok én már, ma is óriásfejfájás, pedig tegnap esküszöm, alig ittam.

viszont ez a tavaszi érzés, komolyan mondom, elég ennyi a boldogságomhoz, egy kis séta a duna parton, és nekem már jó.

a hétvége miskolcon szuper volt, imádom anyámat, meg igazából az egész családot. nem először fordult meg a fejemben, hogy a családomról kellene filmet forgatni, almadovar leszopná magát, ha látná őket.

pszichológusnak kellene mennem. ez már biztos. vagy társalkodónőnek. mint japánban. elmegyek kávézni az emberekkel, közben elmondhatnak nekem mindent, tanácsot is adok, és a végén adnak érte pénzt. nincs diplomám, de gecijó vagyok ebben, szóval ha valakit érdekel, tessék, keressetek meg. lájfkócs leszek, basszameg.

én nem tudom, hogy mi a fasz bajom van, de egyszerűen feszült vagyok a meló miatt. idegesít. nem táplál. nem jó. valamit kellene, de pont annyira szívja le az energiáimat, hogy nincsen időm sem, meg kedvem sem tervezni, csinálni valami mást.

egyébként meg olyan szar, hogy mennyire megalkuvó mindenki. nem tudom, hogy ez a korral jár-e, de nyilván egy kicsit igen. olyan dealekbe megyünk bele, amelyek pontosan tudjuk, hogy szarok, és a következményeik mind rosszak, és mégis belemegyünk, mert lusták vagyunk "harcolni" egy kicsit, hát nem tudom.

ki az, aki tudja, mit akar. miben érzi jól magát? hány ember fordít egy kis energiát is arra, hogy kitalálja, ki ő, miben van, merre indulna? annyira kiábrándítóan megalkuvó körülöttem mindenki - és hát ha őszinte akarok lenni, bizonyos területen én magam is, a fene.

gondoltam, írok valamit a szülinapomon, mert az olyan stílszerű, vagy mittomén. persze nem megy, ahogy ez már évek óta nem megy, nem megy az írás ide, vagy csak beképzelem magamnak, hogy nem megy, ezt még nem tudom.

még 11 sincs, az ember ilyenkor még nincs magánál, akkor meg minek próbálkozzon.

az van, hogy én gyűlölöm a havat. őszintén megmondom, nem kertelek. persze, az ablakból, melegből szép, de ki nem szarja le, ha azonnal eszembe jut a hideg, a latyak, a csúszós szarozás.

utálom a havat. a telet. az egészet.

szóval így általánosan totál demotivált vagyok. de teljesen. közben vannak ötleteim, de úgysem csinálom meg egyiket sem.

a munkahelyem dögunalom, viszont a munka miatt az izgalmasabb fusira nincs energiám, de ez érthető, mert ha valami untat, akkor az viszi csak az energiát, és kalap.

nem tudom, jön ez a rohadt karácsony is, amit még mindig bizonyos szempontból gyerekként kell végigcsinálnom, mintha nem lenne saját családom, ugrálok az anyám és az apám szempontjai körül, és úgy egyáltalán, az egészhez nincs kedvem.

mondom. ma tök negatív vagyok. gondolom, ezért is volt kedvem írni. ez mindig ilyen.

új alternatívák, nos, ezek vannak. eddig azt hittem, hogy akkor csak úgy lehet egy tisztességes fizetést elérni, hogy az ember vár, amíg értékelik, aztán most meg kiderült, hogy párhuzamosan is futhatnak egymás mellett projektek. hát akkor fussanak, kérem szépen.

egyébként nosztalgiázok, mert valahogy olyan jól esik egész héten visszagondolni az internet fénykorára, meg mikor még olyan jó volt ez a bloggeres dolog, és cimbiztünk is, meg ilyenek. jó volt. na.

fb

szóval megnéztük ezt a social networköt, és szar volt. persze, volt egy-két jó jelenet, meg a kameraman párszor elkapta a dolgot, de alapból szar volt az egész.

értem én, hogy gyorsan le akartak csapni erre a facebook sztorira mások előtt, de ez még nem egy sztori, könyörgöm. a film legfeszültebb jelenete az volt, mikor a zuckerberg ex-társa zárolta a számlát, ami annak fényében, hogy két perccel ezelőtt láttuk, hogy érkezett egy 500 ezer dolláros befektetés, óriáskörömrágást okozott, igazán. eh. érteném, ha mondjuk a csávó megőrült volna, vagy öngyilkos lett volna, de itt konkrétan semmi, egy nagy semmi volt az egész sztori. jobban érdekelt volna a napster-projekt története, mint ez. eh.

mindegy is, nem is tudom, miért írom ezt most le, de már mindegy, mert nyomom a publisht.

ha még egyszer meghallom valahol, hogy bárki is azt mondja, hogy nem-e lehetne, sőt, nem-e lehetne-e, azonnal odamegyek és kurvára bokán rúgom.

csupa fiatal kolléga, aki van most itt köröttem, és nagyon furcsa. leginkább az a furcsa, hogy mennyire határozatlanok, illetve szeleburdiak, és hogy ennek fényében egészen másképp látom a fiatal ént. az énemet.

nem tudom, valaha lehet-e egy olyan munkahely valahol, bárhol, ahol minden klappol. nem hiszem.

a forradalom a fennálló rendszert dönti meg, nem? akkor nem tudom értelmezni ezeket a forradalmas nyilatkozatokat a drága viktortól.

van ez az eső, a kopogás, az eső, a maszat, a tapadó ruha, az eső, de nincs ritmusa, csak körbevesz, a füleden csöpög, a hajad közepén, fent koppan, milyen furcsa hangja van, aztán meg belemegy, mert belemegy a cipőbe, és először csak hideg a zokni, aztán az is maszatos, és vizes meg hideg, és a szempillád is vizes, mint mikor feljössz a víz alól, csak most nincs az az intim viszony a vízzel, és az autók zaja van még, azok is egészen másképp búgnak, és lámpa sem érvényes, nem úgy érvényes, és nem az a lámpa, és nem mész sehova, mert mindenütt ugyanaz van, mert felnézni most nem lehet, mert felnézve minden csepp visine, és csak előre nézel, vagy lefele, és maszatosak az emberek, és a lábad hideg, és a hangja is megint a cipődnek, és ha meg is érkezel, már teljesen mindegy, hogy hova, mert útközben mindent, amit aznapra tartogattál elmosott, kimosott, kiáztatott, ellopott belőled az élet.

a pálinkafesztiválra csak magassarkús marketingesek mennek, ami meglehetősen vicces a macskakövek és a nedves fű miatt, ami rájuk vár ott.

valahogy megváltoztam. nem is vettem észre.

például nincs kedvem írni. illetve, nem tudom, hogy le akarok-e írni dolgokat. akarom-e, hogy olvassanak dolgokat. nem érdekel addig, hogy leírjam. ami meg mégis, azt meg jobb szeretném bent tartani.

mi marad, igaz? mert faszom fog írni a politikáról, micsoda faszság már az.

aztán meg mi van még, az állásinterjúk.. persze az egy érdekes téma. emberek. újak. jézusom, annyira unom őket. de tényleg. olyan baszott ritka egy igazán jó beszélgetés. igazi kérdésekkel, igazi válaszokkal és igazi csönddel.

egyébként jól vagyok. itt belül egész, és ez a fontos.

kórházban lenni szürreális élmény. csak egyszer voltam kórházban, amikor még gyerek voltam, a mandulámmal. meg utána jó sokszor anyámmal, illetve őt látogatni. de így, fölnőttként még nem.

szóval szürreál. az egész.

fejfájás van, nem kicsi. biztos a köd.

megittam két lime levét, azt éreztem, ez kell.

kaptam egy újabb tender briefet, és már a faszom kivan.

az embernek az orra, az orra, az orra, hogy miért működik annyira. az illat a legdurvább egyébként, belemegy az orrba, és mindent megnyit, mindent megfricskáz, felráz, körülvesz, motorizál, frissít, éltet.

de kurvarég írtam. elszoktam ettől valahogy. biztos a buzi fészbúk miatt is, mert ott kiélem magam. nem tudom.

mindenesetre egyre komolyabb az élet valahogy. ezt érzem. furcsa érzés.

összeszedem a dolgaimat ma, beadom egy helyre az önéletrajzomat. nem mintha máshol jobb lenne, de a franc tudja.

nem tudom, hogy kell blogot írni. elfelejtettem.

lettek ambícióim.

egyébként minden fasza, csak az ember nem bírja utólérni magát, az a nagy helyzet.

szerintem ez van, ha felnövünk, hogy egyszerűen a lelkünk lassabban halad, mert az még megáll, meg bámészkodik, meg röhög dolgokon, és akkor lemarad. és akkor nincs összhang, és a végén már a faszkivan mindentől, hogy mikor jutok oda, hogy ne legyen semmi a listán, ami elintézésre vár.

semmit sem értek.

annyira nincs kedvem dolgozni, de igazából úgy semmihez sincs kedvem, és jön holnap ez az esküvő, és az egész család a nyakamon, és nincs kedvem, és aludnék, és nem mozdulnék, és pont.

elköltöztem, pontosabban össze.

olyan érzés, mint mikor az ember belefekszik egy kád forróvízbe. amikor hirtelen körülölel. olyan.

csak még nincs tévé. nekem az meg kell, hogy szóljon a háttérben. tévénemzedék vagyok. kéremszépen.

marha szerencsés ember vagyok egyébként. és azt meg külön köszönöm, hogy ezt tudom.

azt mondja ma apám pizzázás közben, hogy még egy közös dolog van bennünk: mindketten a lányokat szeretjük. persze, ócska vicc ez, de ha egy évvel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy ez lesz egy este az eklektikában, akkor az illetőnek azt mondom, hogy vegyél tulipánt, és sétálj vele picit.

szombaton a nagyi sokkolt. arról beszéltünk, hogy akkor mi most szülünk-e vagy örökbe fogadunk, vagy ha majd valaki ad spermát, akkor papírozzuk le, hogy később ne követeljen.

meg hogy nincs ezzel baj semmi.

megint kezdődik.

miközben meg a faszomat.

végem van a lauryn hill-től amúgy. nemcsak ahogyan énekel, reppel... legfőképp a szövegek. még ha tökéletesen másban vagyok is, annyira át tudom venni tőle az érzést, hogy a végén azon kapom magam, hogy majdnem már könnybe lábad a szemem, hogy milyen geci is az élet, és tényleg baszki, ha már kidobtál, engedjél el, aztán percek kellenek, hogy rájöjjek, hogy hiszen ez nem is az én életem.

és baszottul idegesít az is, hogy az emberek mindent megtesznek azért, hogy ne legyenek magányosak. eleve kudarcra ítélt kapcsolatokba kezdenek, és alámennek másoknak, pedig amíg nem találják meg, fogadják el önmagukat, soha sem szűnik majd meg a magány.

önmagad hiánya a magány.

a társra vágyni kell. nem a magánytól kell félni. és nem csak úgy, egy társra kell vágyni, hogy valaki végre legyen már melletted.

egyszerre minden, és egyszerre semmi.

sokszor egyszerűen egy fémes ajtó jön, és ahelyett, hogy a kulcsot keresném, toporogni kezdek. persze, hisz annyi minden van, nem is biztos, hogy be akarok menni, nem igaz?

utálom a kánikulát egyébként. az ember ilyenkor még a gondolatait is csak egy szétolvadt, ragacsos masszának érzi.

marokkó úgy kellett, mint egy falat kenyér. pontosítok. a pihenés úgy kellett, mint egy falat kenyér.

persze semmi sem változott, úgy értem, talán mégis én egy picit. nyugodtabb lettem, kicsit mint régen.

nem sietek és nem siettetek.

és mindig rájövök, hogy a bizalom az éltetője mindennek két ember között. vagy fordítva. a nembizalom a gyilkosa.

ez baszki. na mindegy.

amúgy tök szomorú vagyok, de tényleg.

mindegy. holnap megyünk marokkóba, azért az elég jó lesz. most meg egy parizeres szendvicsen töröm a fejem, hogy akarom-e tényleg, vagy csak tévesen riasztott a gyomrom.

mindjárt megyünk marokkóba, és hál istennek nem érzem azt, amit mindig mindenki szokott elutazás előtt, hogy na, ez rámfér már, meg ez lesz a megváltás, és akkor végre most minden jó lesz, és hogy mindent kipihenek, meg ilyesmi, csupán azt érzem, hogy jó lesz ott.

egy kurva bonyolult döntést kellene meghoznom, és emiatt kezdeményeztem kommunikációt is a főnökömmel, akivel eleinte nem akartam, mert azt gondoltam, hogy ez nem az én dolgom. aztán hogy mi lesz, azt nem tudom.

tegnap kerestem egy képet itt a blogon, és megint belefutottam abba, hogy régen sokat írtam, meg értelmeseket is írtam, és akkor most nem tudom, hogy lusta vagyok, vagy üres vagyok, vagy csak szótlan. persze tulajdonképpen mindegy is.

mindig mikor kilépett a napfényre, egy percre megvakult. azért szerette ezt, mert ilyenkor az élet olyan volt számára, mint a csecsemőknek, ismeretlen és újszerű és csodálatos. pár másodpercre tudott hinni a szépségben, tudott bízni a szépségben.

vannak dolgok, amikhez nem értek. ez azért rossz, mert zavar, ha ilyet kell csinálnom, és nem megy gördülékenyen. érthető, nem? de.

egyébként elegem van eléggé, nem is nagyon tudok már koncentrálni, ahogy kellene.

where do we go now?

front.

olyan fura egyébként itt. és nem tudok, mit kezdeni az színjátszó emberekkel. ma nagyon nem.

meg nem tudom.

lenyugodtam azt hiszem. persze az érzés nem múlt el, csak most már nem érdekel. vagy legalábbis elnyomtam, rápakoltam, nem foglalkozom vele.

anyám elég beteg, de csak megfázós cucc, legalábbis remélem. hívott ma, hogy holnap átkér engem egy pesti szavazókörbe, mert szavazni kell. és végülis igaza van. jut eszembe.

szeretnék jó ember lenni egyébként, de olyan kibaszott nehéz ezt megvalósítani, basszameg.

azt sem tudom, mi merre megy, de tényleg. és mi értelme az egésznek, ha nem csinálok valami értelmeset, amit úgy szeretek tényleg, meg jól is érzem magam tőle tényleg. baszki, tinédzser korom óta basztatom magam ezzel, és nyílván nem én vagyok az egyetlen, aki ezen pörög, de magamnak én vagyok a középpontban, ez érthető is valahogy.

de most tényleg, mi a fasz van ilyenkor. amikor meg kell élni, meg nem akarok ebből élni ütközet van. mi a jó kurvaélet.

én nem tudom, hogy a francba kellene ezt az egészet menedzselni, hogy minden nap úgy kelhessek fel, leszámítva a koránkelés kényszerével folytatott miniviadalokat, hogy baszki, na tökjó, mi lesz ma bent, vagy hogy végre folytathatom, amit elkezdtem tegnap. nem tudom, hogy lehet ezt elérni, mert nagyjából mindig adott minden, de aztán jönnek a körülmények, meg a lusta, fantáziátlan, félős faszok, és mindent lesmirgliznek, és csodálkoznak, ha az ember egy idő után úgy belefásul, hogy egy melegebb nyári napon lángra kap, és porrá, hamuvá ég egy aprócska pillanat alatt.

nem tudom, mi van az emberekkel úgy általában. nem értem őket. nem értem, miért nem úgy próbálnak csinálni doglokat, hogy örömüket leljék benne. nem értem, miért nem előre, felfele törekszenek, miért arra mennek, hogy egyhelyben, nyugiban megússzanak mindent a következő átutalásig. nem értem.

és akkor még nem is beszéltem a harcról, a kibaszott hátamat figyelésről, meg arról a szerepjátékról, ami miatt az emberek egy idő után elfelejtik, kik is voltak valójában..

a faszom kivan vastagon az egésztől már megint, és nem vagyok biztos benne, hogy érkezhet egy olyan impulzus mostanában, amitől megint azt mondom majd, hogy mindegy baszki, azért én pörgetem, mert végülis egyéletemegyhalálom.

faszkivan.

ültem egyhelyben, nem történt velem semmi, és egyszer csak felkúrtam magam, mintegy spontán, de még csak fel sem kúrtam magam, hanem azt éreztem, hogy minden kurvára szar és faszkivan, mint mikor ezren beállnak az intimszférádba, vagy nem látsz ki a buszon az első ülésen a sofőr mögött az ablakon, egyszerűen szar, és feszült, és faszkivan, és nem értem kurvára, így azt sem tudom, hogyan szüntethetném meg.

tolod, tolod, tolod, aztán jó lesz, és ott maradsz csöndben.

abban a nem ritka szituációban találtam magam ismét, amikor már nem tudom, melyik szál hova és honnan fut, és kinek kell felkapnia, és hova kell kivezetnie.

nem hibáztam, csak egyszerűen jöttek itt emberek, vagy pont azáltal, hogy nem jöttek ide emberek, a lényeg, hogy a szálak elindultak, elmozdultak, eltűntek, megvastagodtak, összebonyolódtak, és én most ülök, és nézem ezt az egész gombolyagot, és kurvára nem fogok semmit sem kezdeni vele, max elvágom a picsába egy ollóval az egészet, hogy át tudjak haladni a lifthez, onnan meg a kurva nagy szélben haza.

kicsit bekattantam talán, vagy nem tudom, mi van. 

unok mindent, és lassan már idegesít is minden, bár ennek ellenére bazijól megy a meló, úgy értem, gyorsan, meg faintosan, legalábbis a rámeső részek, azok pörögnek ezerrel. mégis azt érzem, hogy rohadtul nincs kedvem az egészhez. persze máshoz sincs, és most itt ez az egész a melóról szól, mert nemmeló téren egymillió dologhoz lenne kedvem, plusz még egy.

fél a bogarak miatt a kicsike. elláttam instrukciókkal. mennyire cuki, úristen.

gondoltam, most is írok ide, mert most jól vagyok. azt meg ritkán írom mostanában. miközben egyébként minden téren jól vagyok, csak a meló miatt voltam elkenődve. de ma egészen jól vagyok. most. most nagyon jól vagyok.

letudtam, jó szar lett.

el kéne menni csavarogni.

megint ez a munkakerülés megy. megcsinálhattam volna tegnap délután, de mondtam, hogy majd este. aztán este mondtam, hogy majd reggel, fel is húztam az órát hétre. aztán hétkor mondtam, hogy majd fél 8, aztán meg hogy majd 8, akkor is bőven lesz még idő. aztán mondtam, hogy majd bent. aztán bejöttem, és majd egy cigi után. aztán, na jó, egy csocsó még belefér. aztán kinyitottam egy wordöt, és leírtam egy mondatot, de hívtak cigizni, gondoltam, az még nem para. 

most itt ülök, és tudom, hogy max negyed óra lenne, és aztán annyit cigiznék és csocsóznék lelkifurdi nélkül, amennyit akarok. de egyszerűen nem megy. na ez vagyok én basszameg.

na de most nekikezdek. letudom a gecibe.

a wish you were here-t hallgatom. akkor csúsztam rá nagyon, mikor a bekéékkel lógtam még a gimiben. mennyire benne voltam akkor még ezekben a filozófiai dolgokban, faltam a könyveket. kurvára gondolkoztam mindig a nagy kérdéseken. érdekes most erre így vissza. gondolni.

jó volt egyébként. kellett. jó volt a bekéékkel lógni. 

milyen kibaszott szar volt viszont a tavalyi osztálytalálkozón azt hallgatni tőle, hogy miért kell nekem minden körülmények között, és lehetőleg minél hamarabb gyereket szülnöm. az üzleti élet kihozta bekéből az agressziót. mindig ott lapult benne, de csöndes, néma agresszióként.

mindegy. ez a wish you were here most más. igazából mindig más.

ültem egyébként a zsinagóga előtt, pont a fényben, figyeltem a téglát, meg a betűket, aztán meg a táncoló bogarakat. annyira kell ez, hogy lássam, milyen szép és egyszerű minden. biztos, tartalmas és könnyed is. mint a tégla, a betűk és a táncoló bogarak.

zuhanórepülés.

jó lenne, ha tudnék írni, mert történés az van, csak éppen szótlan vagyok valahogy.

de tényleg. nem megy. egyszerűen. persze sokszor van ez így, szóval nem lep meg, de a legtöbbször olyankor történés sincs.

hát nem tudom. mindenesetre.

anyucinak születésnapja van ma.

volt itt a hétvégén, jó volt. egy hadseregnek elegendő zöldborsólevest és káposztástésztát készített. meg cuki volt. persze mindig cuki, mostanában pláne. 

kedvtelen vagyok egyébként. a meló teljesen lelomboz, nem is értem. valami inspiráció kellene, amit elég gyakran képes vagyok magamban megtalálni, de most napok, hetek óta nem megy. nem sikerül a dolog valahogy.

annyira rendben van a pálinka, plusz még ha cataflámra iszod, egyszerűen nincs fefájás másnap, egy csepp sem.

aznap volt fejfájás, de mindegy is ez már.

nem tudom, miközben tökre tolom, úgy értem, produktív vagyok, meg minden, szanaszét unom magam. nemtom mit kellene. tényleg.

szóval hétvégén miskolc volt, majális, meg családi banzáj, meg nagyika, minden.

jó volt. mindig jó, de mostanában anyából teljesen kiment az utolsó szem görcs is, és nincs semmi para. semmi feszültség, semmi lebaszás. csak kellemesség van, finomság.

eddig is feltűnt, hogy szinte drukkolnak, hogy legyen itthon is ez a faszom influenza járvány, de most valami ántsz-es konkrétan azt mondta a tényekben, hogy a jövőhéten már csak fogunk mi is egy vírusost. szeretné. vágyik rá. drukkol. hihetetlen.

nincs is járvány baszki. ezt a faszságot.

csütörtök. 

ma jutott eszembe, hogy régen a munkaszüneti nap előtt a nőket kettőkor hazaengedték, hogy tudjanak készülni az ünnepre. asszem, ma ezt a szabályt én újra alkalmazni fogom.

éjszaka.

páppárárírápárárirárá as i chase the sun.

ja nem: im flying away running like the wind as i chase the sun.

shitting bull.

egy kávészem mennyi kávé?

it making szems.

na, ez a nap is megvan.

olyan szél van, hogy mondtam az alacsony lánynak, ne jöjjön ki az erkélyre.

totális kedvtelenségben vagyok bájdövéj, pedig este még lenne arcmutatós projekt, amit mindig, de mindig utáltam. 

megint az van bennem, hogy itt vagyok baszki felnőtten, mármint, hogy már elvileg felnőttem, és kurvára nem csinálok semmi értelmeset. de legalább lennék gazdag vagy valami, de még csak az sem. nem tudom. nem tudom, mit kellene.

az emberek meg.. abba inkább bele sem megyek.

ja, és ettem egy marlenkát véletlenül.

ma jön a reluxás. örülök, hogy jön, mert régóta kellene már működő reluxa.

hát, nem tudom.

valaki útravált belőlünk. 

talán így mondják.

és nem nagyon hiszem már, hogy visszatalál.

persze nem is tudom, hogy kell-e.

hogy visszataláljon. 

vagy visszataláljak. 

minek is haladjunk visszafelé, nemigaz?

merre van a vissza? 

és merre van az előre.

találkozom csicsivel nemsokára.

nem tudom, mi lesz. vagy hogy lesz. de jó lesz, gondolom. hiányzik. de az hiányzik, aki volt. ez milyen önzőség. tudom.

ez a nap is...

persze mindegy.

kétszáz meetingem lesz négy nap alatt baszki, pedig úgy el akartam menni erre a faszom digital fesztiválra, de baszhatom az egészet, mert ehelyett faszom offline prezin ülök majd, ahol rajtam kívül lesz még két kreatív - hogyan pazaroljuk a munkaerőt című gyakorlatban, élesben bemutatott prezentációnkat láthatják. mindegy. annyi mindent csinálnék másképp. de nem csinálok. alkalmazott vagyok, kussolok.

nem tudom, hogy kéne, írni kéne, vagy hallgatni kéne, ha már tudom, ki vagyok, legalább el kéne érnem, amit akarok, de nem tudom. vagy tudom, de nem megy? faszom. inkább az előbbi.

gecihangosan csocsóznak a fiatalok most, ami zavar. úgyhogy zenehallgatás van, biztos, ami biztos.

van új takarítónőm amúgy. egyrészt. másrészt meg vettem fehér converse-t. harmadrészt nincs.

vannak átalalkulások is itt a melóban, amik egyrészt jók, másrészt meg nem. illetve nem kapunk prémiumot, legalábbis úgy gondolom, pedig vért hugyáltunk az elmúlt évben, és szarrá dolgoztuk magunkat, de mindegy is ez, mert leszarom. ha meg leszarom, akkor mindegy.

estve azonban a margitszigeten forgatunk, ami azért kibaszott jó, mert a margitsziget kurvajó eleve. vinni kéne pecabotot, pont arra gondoltam.

most meg nem tudom. négykor van egy prezim. ez biztos. 

addig meg kellene menni valamerre, meg enni, meg élni. 

szóval a végkövetkeztetés, hogy megpróbálok többet írni, és érthetően írni.

kedves naplóm! ma 10 körül jöttem be dolgozni, és valahogy mérgesen néztem az embereket, ami csak azért lep meg, mert alapvetően jókedvem volt. 

ilyesmi.

arra is gondoltam, hogy gyakrabban kellene postolnom, mert majd ha öreg leszek, milyen jó lesz ezeket elolvasni, és tudni, hogy mi volt, de rögtön ezután rájöttem, hogy ezekből a mostani postjaimból nem is nagyon fogom tudni, hogy mi volt, mert vagy nem szólnak semmiről, vagy bekódolom magamnak, hogy csak én értsem, ami most még megy is, de majd 60 évesen, a padon ülve, a botommal a galambokat egrecíroztatva baszottul nem fogom tudni, hogy mi a jó kurvaanyámat értettem bizonyos mondatok alatt.

jönnek most ezek az éjszakai forgatások, amiktől paráztam, de aztán rájöttem, hogy nem is a meló miatt, hanem mert nem leszek otthon este, vagyis három nap kilőve a klassz kis együtt töltött estékből, ami azért nem jó, ugyebár. de mindegy, mert mindegy, ennyi kell, vagy hogy mondják ezt értelmes emberek a szájukkal.

egyébként is, tegnap pölö egész hamar végeztem, így hamar értem az eklektikába, ahol tök jó kis estém volt, szeretem az ilyeneket. sokat nevettem, írtó sokat, jó emberekkel voltam, és jól is éreztem magam, bár ez a szövegkörnyezetben kiírás nélkül is nyílvánvaló.

meg írtam a ribinek is smst, és egészen meghatódtam, annak ellenére, hogy tudom az eszemmel, hogy a picsába, mert a szívem meg azt mondja, hogy a picsába. érted? na.

voltam az eklektikában, érdekes volt. 

tegnap este is ott voltam, volt ott egy érdekes iráni meleg srác, nagyon kedves volt, és nagyon aranyos. jót beszélgettünk négyesben, tetszett.

ma meg mennyire más volt, hárman egy hullámhosszon, és egyvalaki nagyon nem. érdekes ez egyébként. érdekes tapasztalás valahol.

oké, most berúgtam. mert volt ez a rosé a hűtőben.. mindegy is.

nem tudom.

jó egyébként. persze baszottul fáj a hasam, meg jobb lenne nem egyedül lenni, de végülis nincs baj. sosincs baj.

érdekes. érdekes élmények, érzések.

ma voltam például kozmetikusnál is. babaarcom lett. 

kicsit úgy vagyok az emberekkel, hogy nem jó semmi. van három ember, akivel jó lenni. kb. persze ez valahol természetes. 

és ma volt az új takarító is. klassz.

nem tudom, nem megy az írás. sosem. valahogy.

egyszer van kedvem, egyszer nincs. ilyen ez. hullámvasút.

sportolni kellene menni, és elvileg a héten megyünk is, aminek azért örülök.

szombaton miskolcon voltam, ahol barackpálinkát ittam a kerti pörköltsütés alatt, vasárnap meg villánykövesdre mentünk, ahol blum jani bácsinak köszönhetően vagy 10féle villányi bort fogyasztottam, tehát nem maradtam józan akkor sem.

és vezettem egy csomót, ami kurvajó volt.

és nagyon szép hétvége volt. nagyon.

lemondtuk viszont a berlint, mert jobban vágyunk arra, hogy itthon aludjunk az ágyban délig, aztán elsétáljunk egy kávézóba, és lustán, álmos szemekkel ébredezzünk egymást nézve. három napon keresztül.

a reggel elég szarul indult, de aztán csináltam egy kurvajó cédét, amit azóta hallgatok, és baszki, ez tényleg elég jó lett, nincs is kedvem még cigizni menni sem.

jó ez a péntek. örülök, hogy ez már péntek. faszom kivolt ezzel a héttel.

holnap mennem kellene miskolcra, de semmi kedvem. a szokásos, hogy mondjam anyának, hogy inkább ne para ül rajtam, de most, hogy ez a zene szól, kikapcsolja a parát. most jó.

andrissal szerelmet vallottunk egymásnak tegnap. az meg vicces volt. de hát ez van, télleg tökre szeretem.

sétáltam, és mindenki pihent. nénik, bácsik, fiúk, lányok, mindenki.

meg megint faszkódás van, nem mondom el, de remélem észleled etecera basszameg. micsoda rím, a jó kurvaélet.

ettem gyrost egyébként, jól esett.

az lett, hogy ma itthon maradtam. mert olyan furiban vagyok, kicsit instabilan, vagy hogy mondjam. tényleg fura.

már egy órája tervezem, hogy írok ide egy hosszabbat, de most meg nem megy.

tegnap találkoztam a henrikkel, öröm volt. 

ez a jóidő engem egészen kifordít magamból. bájdövéj.

volt egy csomó dolog az utóbbi időben. 

ezeket most nyílván nem részletezem, mert nem tudok utólag hangulatokat lefesteni. azt hiszem.

úgyhogy maradjunk a közelmúltban. pl szombat. amikor is a vodkamartini áldásos hatását élveztem egész este az eklektikában. nagyon jó kis este volt, jól alakult, érdekesen és valahogy mégis olyan természetesen jól.

és rengeteget sétáltam a hétvégén. rengeteget. szerintem ennél nincsen jobb, már a magányos tevékenységek csoportját tekintve. zene, séta, napfény, színek, formák, emberek, mozdulatok, illatok. engem ez mindig úgy feltölt, hogy utána semmi bajom napokig. most sincs. most jó. most nagyon jó. 

amint feladom, hogy utólérjem magam, azonnal sikerül. ki érti ezt.

kellkellkell.

biciklizni, és nem unatkozni közben. azt mondja a zsuzsa, hogy ez a boldogság. és igen. ez boldogság.

tegnap este valahogy úgy alakult, hogy három nagyon jó ember társaságában fogtam a borospoharat. borzasztóan régen éreztem ezt a fajta, nem is tudom, talán izgalmat és érdeklődést és lelkesedést magamban. mármint ilyen beülős, barátnőzős esetben. 

négy teljesen különböző ember volt. nagyon tetszett. nagyonnagyon.

aztán ma meg egész nap a kibaszott filozofálás megy, csak most már hivatalból. olyan, mint egy guillotin a fejem fölött, nem akarom elbaszni, mert olyan jó lenne, ha végre valami jól sikerülne. végre valami jó sikerülne.

szomorú vagyok.

elmúlt. úgyhogy most megyek, és sétálok egyet.

imádlak, aspirin.

köcsög, köcsög fejfájós idő.

akkorát sétáltam, hogy csodálom, hogy maradt lábam. 

aztán beültem az eklektikába, megvacsoráztam, ittam egy pohár bort, egy kávét, és hazajöttem.

hiányzik a haramiám, de mindjárt holnap. csak kibírom valahogy. kénytelen leszek.

azt viszont megfigyeltem, hogy majdnemesőben a legjobb sétálni, mert olyankor mindenki eltakarodik az utcákról. 

és meleg van. még a margithídon átsétálva is.

megvolt a prezi, elég jól sikerült, itthon vagyok, és elmegyek sétálni. duna partra vágyom. zenére a fülemben. 

le kellene lassítani ezt az egészet, hogy kicsit tudjunk foglalkozni egymással. ezt érzem néha. 

olyan, mintha egy végtelen futás lenne az élet. 

senki sem mondta eddig, hogy a squash ilyen jó. hogyhogy nem mondta senki sem eddig, hogy a squash ilyen jó. hogy lehet az, hogy még sosem squasholtam életemben, amikor ez ilyen jó.

egyszerre vagyok rohadt fáradt és éber. aludni kellene, mert szükségem lesz az eszemre holnap, már ha használhatok ilyen erős kifejezést, hogy ész.

egyébként többnyire szükségem lenne több időre. többnyire.

olyan sok szépség van. olyan sok.
szeretem, mikor nyitva van a szemem, és látom ezeket. 
a zene a fülemből millimétereket haladva szépen, lassan birtokba vette a testem. hangjegyeket mondok ki a számon. a bal mutatóujjbegyemre ült egy kisszün.

magasabbra a tetőt ácsok.

illetve:

"Meg kell tanulnunk vágyakozni azután, ami a miénk." 

jön vissza az energia, csuda jó ez. 

mozgok, edzek, sétálok.

jó ez. 

az van, hogy egy időre megúntam a diana krallt korábban, valahogy csömöröm lett. talán azért is, mert minden vásárláskor is ő szólt már a boltokban is, meg mert sokat is hallgattam anno. 

de most bekerült ő is a sorba, és az a helyzet, hogy annyira hihetetlenül tiszta hangja van, hogy olyan, mint egy forrásvíz, vagy egy zivatar, ilyen, nem is tudom.. egyenes. tiszta. szép. jól esik most nagyon. ez a dal.

ma sincs épp sok dolgom, de ma nem unatkozom valahogy.

reggel szomorkodtam, és tulajdonképpen most is szomorú vagyok, mert az élet annyira ki tudja magukból fordítani az embereket, de aztán rájöttem, hogy kibaszottul nem szabad hagynom, hogy ez a gondolat gyarmatosítsa az agyamat, és most sokkal jobb lett. 

most a full zenetáramat ráraktam shuffle módra, és nagyon vicces "mixek" születnek. így lehet az, hogy a gus gus foreverje után megszólal az aint no woman like the one i love. nagyon vicces. 

ma jó kedvem van, úgy tűnik. ennek örülök, mert már ideje volt. 

no nem mintha eddig szomorú lettem volna, sőt. csak nem volt erőm átadni magam ennek. 

azt hiszem, most kezdek kikecmeregni a tél által felállított csapdából. szinte érzem, ahogy az energia fut végig a testemen. egyelőre lassan, de érezhető, ahogy az ereimben centiméterenként halad. a testem nagy része már friss vérrel ellátott, csak az agyam maradt.

bazira unom magam, és most még fusim sincs. 

pakolom be a playlistbe a számokat, de kezdem unni ezt is. 

voltam már sétálni, beültem kávézóba is, megetettem az állatot a pet society-ben, most akkor mi a faszt csináljak? 

kellene írni pl, de ahhoz meg nincs kedvem.

kintről szürkeség kopogtat a neontól csillogó ablakon, szerintem mindennek ez az oka. 

alapvetően egy csomó dolgot nem értek, de igazából már arra is rég rájöttem, hogy van, amit tök felesleges megérteni. 

mivel ez a világ a létező világok legjobbika, ezért mindig igyekszem bazi optimistán látni az életet, és az az igazság, hogy ez általában sikerül. 

mert mi bajunk lehet, nem igaz? tulajdonképpen semmi. semmi komoly. 

mert van valami háló, amit vagy a család, vagy a barátok segítéségvel, de jó esetben szépen megfontunk magunk alatt. háló, ami felfog, ha zuhanunk. sőt, lendületből vissza is pattanunk. 

sima. sima ügy. mindig az.

egyébként szuper volt a hétvége. anyun látszik, hogy kicsit fáradtabb, de nem tudom eldönteni, hogy rosszul van-e, mert ugye úgy csinál, mintha minden rendben lenne.

lehetne egyszer végre már nem úgy felkelni reggel, mint akinek a fél agya az ágyhoz van tapadva? iszonyú fáradt vagyok minden reggel, nem értem.