hello, új dimenzió

arról, hogy létezik ez a dimenzió, soha senki nem beszél. persze minek is beszélne, illetve hogyan is, amikor elég kevés a szó.

mindenesetre egyszer csak benne vagy, ott vagy, és ott a halmazállapot is megváltozik, felengedsz, elolvadsz, de nem szaladsz szét, egyben maradsz, és lágy és selymes és vigyázni kell vele, mert másképp viselkedik ott az idő, vagyis nem kell vigyázni, hanem csak tudomásul kell venni, hogy egy pár másodperces mozdulat órákat jelent.
megértem, miért, az értéke megér ennyi időt.

mintha felfújnának benned egy lufit, ami minden létező kis teret kitölt a testedben, oda is eljut, ahova semmi más, és aztán ott van, ott marad, kitölt. olyan hideg van, hogy megfagyott a pillanat. nem a legjobb, ráadásul. nem a legjobb pillanat.

egy macskaféle, puha, könnnű léptekkel, óvatosan, nehogy megriadjon, lopkodva a távolságot, az öszöntől hajtva, de riadtan.

mi vagyok, mi nem vagyok, mit akarok, mit nem akarok, miért indul el bennem és miért hat rám és legfőképp, mi hat rám, és mit tehetek, tehetek-e, akarok-e, kell-e tennem ellene.

most már január van, és ezt direkt csak elmentettem, hogy megvizsgáljam három héttel később. de minek is vizsgálgatni, igaz? áramlás van, halmazok, halmazállapotok, pedig hát kurvára fagy, és kurvára merevnek kellene lennem. nem az vagyok. nem tudom, mi vagyok. higany vagyok. forró higany.

csupa furaság

olyan fura dolog ez a stressz. ez a folyamatos időpara, meg sietés, meg ASAPság. hogy meg kell lenni vele, hogy nincs idő, hogy azonnal. olyan fura ez az egész, ahogy toljuk egymásra, halmozzuk, görgetjük, basztatjuk magunkat, egymást.

és olyan fura, hogy a felelősség az valahogy ezzel jár, hogy felnőttnek lenni azt jelenti, hogy eheted ezt - nagy kanállal.

egyébként is, annyira fura minden. a mindig megfelelés. mindenkinek. és annyira messze van ez tőlem. mégis belállok, és csinálom. na. ez a legfurább.

azért elengedni kibaszott nehéz.

vajon van valami jelentése annak, hogy 2 napja szinte megállás nélkül ezt a dalt hallgatom? nyilván van. persze, régóta ismerem, de a napokban beakadt, és nem tudok elképzelni gyönyörűbbet annál, hogy ez szól és közben ott vannak a fények, meg a folyó, meg a képzelet és aztán, teljesen lecsupszítva az egészet, csak én, míg végül eltűnök én is - ez a legjobb rész - és csak a dal marad.

miért nem sétálok többet, amikor tudom, milyen jó hatással van rám?
de most komolyan.
ülni a bem rakparton este, hallgatni azt a kurva zenét és figyelni, ahogy szépen, lassan ritmusra kezdenek pislákolni a fények, felidézni illatokat, lehunyni a szemet, figyelni a lélegzetvételemet, ami valahogy hangosabbá válik a zenénénel.
miért nem csinálom ezt gyakrabban?